Saját alkotásaim
A Nap és a Hold, két jó testvér oly régóta,
folyamatosan keringenek az időben,
és soha nem voltak béklyóba.
Akadály nélkül járták és járják az útjukat,
s váltják egymást a szokások szerint,
nem megtagadva a múltjukat.
A Nap és a Hold örökké társak és barátok,
nem fáradnak el, s nem is pihennek,
nincsenek előttük határok.
A csillagok útján sétálnak az eltávozó lelkek,
köröttük mindenfelé varázslatos az űr,
s ők remélik, végre békére lelnek.
A galaxisok között hihetetlen az a nyugalom,
ami eddig elképzelhetetlen volt számukra,
s annak, ki idejut, ez igazi jutalom.
A csillagok útján haladva az emlékek szépek,
hisz megszépültek e csodás ragyogásban,
s ebben nem volt részük, amíg éltek.
Légbe szálló sóhajok kavarognak a széllel,
megannyi álmot és vágyat hordoznak,
s végül egyesülnek a fénnyel.
A fény útján haladnak a végtelen felé tova,
ahol már nincsenek akadályok előttük,
s ahonnan nincs visszaút, soha.
Légbe szálló sóhajok hangjait hordja a szél,
e hangokat csak érzékeny lélek hallja,
s amíg hallja, érzi, hogy még él.
A kerek arcú Világ mosolyogva rótta az útját,
s miközben a vállán batyujával bandukolt,
felidézte a szép időket, önmaga múltját.
A lelki szemei előtt újfent éltek a régi korok,
amikor fiatalon még hitte, csodás minden,
s fantáziálásra mindig adtak neki okot.
Megélt számtalan fordulatot a történelemben,
rengeteg cselszövést és megannyi csatát,
amiket leírt, az időtlen történetekben.
Bejárt úttalan-utakat, hegyeket és völgyeket,
mindenhol tanult valamit, nagyon figyelt,
s mindenfelé mesélt, igen bölcseket.
A történeteibe maga is belefáradt és lefeküdt,
álmában szuperhős volt, segítőkész jótevő,
s vidáman, mindenki ágyába befeküdt.
A kerek arcú Világ párnával takarta le a fejét,
s nem vette észre, hogy kigyulladt a háza,
vajon valaha felnyitja még a szemét?
Mi mindenről lemondunk az életünk során,
kényszerből, vagy a megszorítások miatt,
és eltávozunk ebből a világból korán.
Mennyi álmunk megy veszendőbe az úton,
s mi mindent elvesznek tőlünk a gazok,
amíg mi töprengünk a régi múlton.
A lelkünkkel milyen aljas játékot játszanak,
és mennyire hatékonyan manipulálnak,
míg a nyílt színen jónak látszanak.
Mi mindenről nincs fogalma oly sokaknak,
s milyen csábító a hazugságok sokasága,
ami miatt sokan a vesztükbe rohannak.
A Halál kapujában minden fájdalom véget ér,
nem lesz több probléma, gond és baj,
immár az örök nyugalom a cél.
Ott áll a kaszás, s megnyugtat, nem kell félni,
ezután megszűnik a szenvedés, a kín,
s a birodalmában jól lehet élni.
Elszáll valamennyi adósság, nincs több teher,
viszont megmarad a feltétlen szeretet,
s itt egy lélek, semmiért sem felel.
A Halál kapujában indul egy út a végtelenbe,
fel a csillagok közé, s az időtlen időkbe,
honnan vissza lehet nézni éjjelente.
Év végén a Remény egy kicsit kipihente magát,
sikerült rendeznie a gondolatait, érzéseit,
s rájött, régóta nem hallatta a szavát.
Nem is volt rá lehetősége és gyötörte a félelem,
a szégyen emésztette emiatt, visszavonult,
s úgy érezte, hogy mindenre képtelen.
Most azonban bátorságát összeszedve útra kelt,
fogta a hamuba sült pogácsákat, a kabátját,
és a hűtőben még finom bort is lelt.
Év végén eldöntötte, hogy eztán másképp lesz,
segíteni fog az embereken, az elesetteken,
és mindent csakis egy jobb világért tesz.
A csiga és a háza együvé tartoznak az elejétől,
otthona szép, csigás vonulatai látványosak,
s ez óvja az időjárás hidegétől, melegétől.
Lassan, komótosan járja a fárasztó, nehéz utat,
s amikor elfárad visszahúzódik a kuckójába,
ám másnap reggel új helyek után kutat.
A megszokott életét nem szándékozik feladni,
békésen eszegeti a különféle növényeket,
és nem akarja oly kedves házát eladni.
Az ellenségei azonban nem hagyják nyugodni,
mindenáron ki akarják lakoltatni a házából,
s többé nem akarják hallani szuszogni.
Békák, varangyok, madarak és kígyók gyötrik,
önmaga feladására kényszerítik kegyetlenül,
s addig zsigerelik, amíg meg nem döglik.
Akkor befalják a tehetetlen testét, s ezzel vége,
mostanság ez a borzalmas rémálom kísérti,
s ébredés után, félve elcsúszkál a stégre.
Gondolja vízbe veti magát, amiért ostoba volt,
és nem vette észre, hogy a halálát kívánják,
s minden ez eddig a pusztulásáról szólt.
A csiga és a háza a születésétől egynek számít,
és bármily gyáva is legyen, nem adja magát,
a tulajdonától soha, tapodtat sem tágít.
Fény az út végén, mely reményt adhat végül,
amely kitartásra ösztönözhet mindenkit,
s melynek üzenete soha el nem évül.
Mely megdobogtatja a szíveket, megnyugtat,
békésen cirógatja a rettegő, sérült lelkeket,
s egy szebb, egy jobb világba eljuttat.
Megőrzi a békét, örömtelivé teszi a napokat,
szeretettel öleli át a Föld összes lényét,
és felvidítja a kicsiket, s a nagyokat.
Fény az út végén, egy új lehetőség, másik út,
másféle gondolkodás, erősebb akarat,
és a sötét jövő nem lesz olyan rút.
Nagyon nehéz reményre lelni egy hazug világban,
ahol az embereket kisemmizik a javaikból,
és ahol minden bővelkedik a hibákban.
Egy hosszú út vége közeleg, melynek a neve, élet,
eme úton sikeresen elbutították a népet,
s most emiatt szenved annyi lélek.
Elérték, hogy felnőtt, s gyerek engedelmes legyen,
soha ne gondolkozzon, ne elmélkedjen,
és önmagáért semmit ne tegyen.
Megvalósították az állandó félelmet és a rettegést,
egymás ellen fordítottak családokat, barátokat,
s eltiporták az összes jó felvetést.
Nagyon nehéz küzdeni egy ilyen sötét homályban,
mivel a megosztottság óriási, nincs bizalom,
s nincs bátorság, a végzet honában.
