Saját alkotásaim
Nem minden út vezet a fény felé, a sötétség is csábít,
rejtélyekkel, kételyekkel és titkokkal gyötör,
miközben számtalan módon elámít.
Nem minden út vezet a fény felé és választani nehéz,
könnyedén elbizonytalanodhat bármely lélek,
mire rájön, szemfényvesztés az egész.
Amikor utunk végén meglátjuk a fényt, a lelkünk örül,
immáron érezzük, ahogy a terheink lehullanak,
s a szívünket, kellemes érzés veszi körül.
Ahogyan az a fény erősödik, egyre könnyebbé válunk,
csodás, felfoghatatlan érzések járnak át minket,
és úgy tűnhet, hogy szinte már szállunk.
Amikor utunk végén meglátjuk a fényt, alig hisszük el,
megfáradt testünk végre szabad, s megpihenhet,
egykori lényünk pedig, igazi békességre lel.
A fájdalmas sebeket szerzett lélek soha nem vidám,
nem boldog, nem felszabadult és nem is örül,
nagyon jól tudja, ez az élet milyen silány.
A fájdalmas sebeket szerzett lélek szíve belül vérzik,
s összetört álmai darabjai szerteszét hevernek,
számára az út vége sötét és nem fénylik.
Az út elágazásánál, előbb-utóbb, sajnos muszáj dönteni,
hiszen egy egész élet múlhat a helyes választáson,
csak a végén ne hulljanak az ember könnyei.
A kényszer, a kiszolgáltatottság, megviseli a lelkek sorát,
szétszórtak, bizonytalanok, tanácstalanok lesznek,
és magukat becsapva várják az isteni csodát.
Az út elágazásánál eldőlhet minden, sötétség, vagy fény,
pusztulás, vagy megerősödés, kudarc, vagy siker,
ezekkel a gondokkal szembesül fiatal és vén.
Mindenkinek lejár az ideje, hogy mikor, az kérdés,
addig azonban annyi mindent muszáj tenni,
s nem tudhatjuk, melyik az utolsó lépés.
Mindenkinek lejár az ideje, amely alapból is kevés,
számtalan gond és fájdalom keseríti a lelket,
ez a csodás élet, sajnos nem igazán mesés.
Fénykora után minden lény útja lefelé vezet,
és legyen az növény, állat, vagy ember,
ez ellen sajnos semmit nem tehet.
Delelőjén túl a Nap is megfárad, pihenni tér,
eleget tett, elvégezte a dolgát, feladatát,
és elvonul, ám reggel új életre kél.
A Hold hasonlóan tesz, mikor elkezd fogyni,
és a szép kerek arcából vékonyka lesz,
ám soha, de soha nem fog elkopni.
Fénykora után, élőlény erre már nem képes,
hiszen az élete percei szűkre szabottak,
és ami maradt, az biza igen véges.
Egyszer utunk végéhez érünk, a múlt részeivé válunk,
ám az nem mindegy, hogy mikor és miképpen,
arra a pillanatra készen, soha nem állunk.
Egyszer utunk végéhez érünk, s megpihenünk végleg,
a lelkünk elhagyja a testünket, nyugalomra lel,
és tagjává válik a végtelen, csillagos égnek.
Az idő kapuján átlépve vajon mi várhat még reánk,
erről bizony még senkinek sincsen fogalma,
s nem tudhatjuk mi zúdulhat miránk.
Mikor kinyílik az a kapu, kinyílik egy másik világ,
egy ismeretlen, egy rejtélyes, egy félelmetes,
s ott nem fogadhatóak el többé hibák.
Az idő kapuján átlépve mi sem leszünk önmagunk,
ám a végtelen, a csillagok, s a galaxisok útján,
tiszta lélekkel mindannyian túljutunk.
A terelgetett folyó évszázadok óta rója az útját,
átjutott mezőkön, hegyeken, s völgyeken,
miközben nem felejtette a múltját.
Kicsi érként kezdte, azután patakként folytatta,
egyre növekedett, erősödött és szélesedett,
s a haladásban senki nem bolygatta.
Bármerre folyt, a folyásiránya természetes volt,
néha balra, máskor jobbra kellett kerülnie,
és maga előtt nehéz hordalékot tolt.
Tisztult a vize, miután mindettől megszabadult,
szépen és lassan hömpölygött ezek után,
s az éles sziklák közül is kiszabadult.
Egy ideje azonban egy félelmetes erő terelgeti,
leszabályozza azt is, mi legyen az iránya,
s ilyetén a szabad folyást nem engedi.
A terelgetett folyó útja egy szakadék felé vezet,
ahonnan nem lesz kiút a számára sohasem,
s ez ellen meglehet, semmit nem tehet.
Miután meghalunk, átjutunk egy jobb világba,
hol nincs többé fájdalom, örök béke honol,
és ahol a fény kapuja előttünk kitárva.
Ott együtt létezünk majd az idő végtelenjével,
s minden tettünk visszhangzik a galaxisban,
a lehetséges legapróbb részletességgel.
Miután meghalunk, a lelkünk önmagára talál,
és eggyé válik azzal a felfoghatatlan erővel,
amelyet nem riaszt soha többé a halál.
