tudat Archívum - 3 / 4 oldal - Kiss Gyula versei

A mobilok bűvöletében

A mobilok bűvöletében éldegélnek az emberek,

a szemük szinte már összenőtt a képernyővel,

és nem tűnik fel, ha valami nem kerek.

Ilyetén lemaradnak a valódi világ szépségeiről,

s nem lesz saját gondolatuk szinte semmiről,

az élet kérdéseiről, a lélek mélységeiről.

Így lesznek befolyásolhatóak és engedelmesek,

mindenre bólogatóak, s küzdeni képtelenek,

akik minden normalitást elfelejtenek.

A mobilok bűvöletében elvesznek az érzelmek,

elhomályosul a tudat, s mindaz, ami emberi,

ugyanakkor megmaradnak a félelmek.

A megterhelt elme

A megterhelt elme gondolkodása igen nehézkes,

nem látja és nem érti tisztán a valóságot,

s a számára ez igencsak veszélyes.

Veszélyes, mivel a homály könnyedén kijátssza,

elhiteti, hogy minden úgy jó, ahogy van,

és a valóságban ő az igazi barátja.

Cirógatja a büszkeségét, a hiúságát, csak jót ígér,

s ezalatt lassan átveszi az uralmat fölötte,

végezetül pedig könnyedén elítél.

A megterhelt elme olyan védtelen, olyan gyenge,

a remény is félve tekint reá, látva mivé lett,

s hogy köszön be hozzá az örök este.

Minden pillanat

Minden pillanat egy újabb lehetőséget kínál,

egy másik esélyt és valamiféle varázst,

a sors sokszor újabb táncra hív már.

Csak az emberen múlik, hogy mit is lép erre,

van-e bátorsága megragadni eme esélyt,

vagy maga sem tudja hova, merre.

Amit hagy örökre elsuhanni, azt bánni fogja,

amíg csak él, mindennap kínozza majd,

s ez a tudat a lelkét nagyon nyomja.

Minden pillanat a végtelen honában egyesül,

és ott pihennek meg a csillagok között,

miközben az útjuk végére pont kerül.

Békésen alszik a tudat

Békésen alszik a tudat, édesden alussza álmát,

s miközben a jóról és a szépről álmodik,

gyilkosok veszik körül az ágyát.

Ezt persze nem veszi észre és nem is érzékeli,

hiszen annyira letompította már a méreg,

hogy nem működnek az érzékei.

Egyre többször beleszúrnak, mégsem zavarja,

számtalan sebből vérzik, de nem észleli,

a hóhérok hada a halálát akarja.

Békésen alszik a tudat, s a sírja meg van ásva,

mikorra feleszmélne a kábult állapotából,

már a koporsója is le van zárva.

Tiltások között élve

Tiltások között élve az élet nem igazi élet,

korlátozottak a jogok, nincs szabadság,

és mindettől szenved a sok lélek.

Ne tedd ezt, vagy nem szabad olyat tenni,

fizesd az adókat rendesen, hűségesen,

s ha parancsolják el kell menni.

Nem vitatkozhatsz, s mindent el kell tűrni,

önfeledten már nem is örülhetsz igazán,

ehhez nemigen van mit hozzáfűzni.

Mossák az agyadat, amíg van benne tudat,

nem lehet önálló gondolatod sohasem,

s az urak mindig mutatják az utat.

Elvárják, hogy magadba szúrasd a mérget,

majd jókat nevetnek az ostobaságodon,

s az életed kínok között érhet véget.

Tiltások között élve, elpusztítod önmagad,

és ha harc nélkül feladod az álmaidat,

mi rád vár, az egy kicsi földdarab.

Mielőtt végleg elmegyünk

Mielőtt végleg elmegyünk, elmerengünk a tetteinken,

feldereng előttünk a múlt, s a szép emlékek sora,

amelyek örök nyomot hagytak a lelkeinkben.

Felidéződnek a gyermekkor játékos évei, a vidámság,

mikor felhőtlenül lehetett játszani, gondok nélkül,

s még véletlenül sem bukkant fel a sivárság.

Jöttek az iskolás évek, majd átléptünk a felnőtt korba,

kezdtük belátni, hogy nem minden van aranyból,

mégis be kellett állni a hosszú, s tömött sorba.

Érzelmeink hullámvasútként emelkedtek, s zuhantak,

a hormonok működtek és elért minket a szerelem,

ahol egyszerűen nem maradt hely a tudatnak.

Telt-múlt az idő, s energiánkat lekötötte a sok munka,

kezdtünk már mindenbe belefáradni, elegünk lett,

ráébredtünk, ez lesz mindőnknek a jussa.

Mielőtt végleg elmegyünk, végigsimítjuk az arcunkat,

s néma könnycseppek indulnak hosszú útjukra,

miközben megvívjuk az utolsó harcunkat.

Az igazság tudatában sem

Az igazság tudatában sem érzik sokan a veszélyt,

s még mindig tovább hitegetik önmagukat,

ezzel elszalasztva a maradék esélyt.

Az emberi faj szeszélyes és igen csökönyös fajta,

s bár belül érzi, hogy igencsak át van verve,

mégis a tudását ugyan nagyra tartja.

Ugyanakkor nem tesz semmit, hogy védje magát,

sőt, elutasítja a józan érveket, valós tényeket,

s nem hiszi el a segítő szándékúak szavát.

A rokonai, barátai, sőt, a családja ellen fordulhat,

a szíveket gyűlölet járja át a szeretet helyet,

s ilyetén a világ véglegesen eltorzulhat.

Az igazság tudatában sem mozdul meg, ki retteg,

egy szebb, s jobb élethez nem elég a remény,

ahhoz bizony kellenek a valóságos tettek.

Hamar eltelik ami jó

Hamar eltelik ami jó, szinte meg sem történt,

és csupán egy álomnak tűnik nemsokára,

nem kavarja fel a galaktikus örvényt.

Az elképzelt dolgok kevésszer válnak valóra,

pedig olyannyira csábító maga a tudata is,

s így érezhet a Föld valamennyi lakója.

Hamar eltelik ami jó, mi marad, az az emlék,

s a lélek belül új kalandokra vágyakozik,

olyanokra, melyek történtek nemrég.

Az elvesztett becsület

Az elvesztett becsület soha nem szerezhető vissza,

nem lehet visszacsinálni mindazt, ami történt,

és a végeredményt főleg a bűnös issza.

A szavahihetőség elpárolgott, s innen nincsen kiút,

senki nem fog hinni annak, aki csal, hazudik,

és a régi szép idők emléke is kimúlt.

Nem megvehető a lélek, nem befolyásolható a hit,

s nem megmagyarázható semmiféle bűn sem,

úgy sem, ha a hitvány az igazság felé nyit.

Az elvesztett becsület örökre megmérgezi a lelket,

megfertőzi az elmét, a tudatot, s a tetteket is,

ám megbocsátást ettől biza nem nyerhet.

Gyorsan telik az idő

Gyorsan telik az idő az ember feje fölött, túl gyorsan,

igen hamar megöregszik, ha fiatalon meg nem hal,

s mindent, mit szeretet, elveszít szépen, sorban.

Elveszíti az egészségét, s az elméje homályossá válik,

fájnak az ízületei, ropognak a csontjai, fáradékony,

és egész nap a régi szép időkre, korokra vágyik.

Sokféle gond gyötri, melyeket egyre rosszabbul visel,

az emlékei a régmúltból élesek, a jelen nem számít,

és sokszor nem tudja miről beszélgetett, s kivel.

A bőre ráncossá válik és nem lát túl a szobája ajtaján,

sétálni is alig bír már, a cipekedés halál a számára,

semmi nem olyan ízű, vagy illatú, mint hajdanán.

Rokonai és ismerősei egyre fogytak az élet viharában,

a szívét bánat emészti, a lelke nagyon sérülékeny,

s túl sok a drága gyógyszer, a szokásos italában.

A családját imádja, reszkető kezei a fotóikat szorítják,

s lehet, nem tudta legtöbbször kifejezni a szeretetét,

ám miközben mereng, könnyei az arcát borítják.

Gyorsan telik az idő, s a falon lévő óra utoljára kattan,

mindez még eljut a tudatáig, míg leperegnek percei,

könnyes szemeit pedig lehunyja szépen, lassan.

h	K	s	c	p	s	v
				1	2	3
4	5	6	7	8	9	10
11	12	13	14	15	16	17
18	19	20	21	22	23	24
25	26	27	28	29	30	31