Saját alkotásaim
A valóságot elfogadni hihetetlenül nehéz,
az ugyanis megégeti a lelket és a szívet,
s aki mindezzel szembeszáll, merész.
A valóságot elfogadni mámor a semmibe,
önbecsapás, önámítás és fejet hajtás,
azonban mindez nem jó semmire.
A valóságot elfogadni gyakorta nem lehet,
mivel a tudat és az elme nem is bírja el,
s ez ellen az ember nem sokat tehet.
Miután elköszönünk e világtól, békére lelünk,
megpihenhet a lelkünk és a tudatunk,
s örömmel csukjuk le a szemünk.
Szenvedtünk épp eleget, többet is, mint kéne,
feláldoztuk az életünk javát, másoknak,
és hittük, ennek sohasem lesz vége.
Nem is lehet, ha nem állunk ki önmagunkért,
ha nem küzdünk tiszta szívvel, őszintén,
és nem is harcolunk az igazunkért.
Miután elköszönünk e világtól, fejet hajtunk,
és megfogadjuk, ez nem kell soha többé,
holott minden ezen múlott, rajtunk.
Amikor az elme önmagába néz, biz megdöbben,
olyat lát, amit el sem tudott képzelni eddig,
s ezt nem tudja feldolgozni egykönnyen.
Meglátja mindazt a jót, s főleg rosszat, amit tett,
amiket elhallgatott, magába zárt oly régóta,
és meglátja azt, hogy eközben mivé is lett.
Tisztulni kezd előtte a kép, becsapták rendesen,
elámították, eltompították, ostobává tették,
és szégyenében sokat szenved csendesen.
Amikor az elme önmagába néz, nem túl boldog,
ekkor döbben rá, mennyire sokat hibázott,
és főleg miatta alakulhattak így a dolgok.
Az elkábított tudat nem törekszik a fényre,
nem küzd, nem harcol, csak mosolyog,
s bár be van zárva, nem veszi észre.
Nem érdekli a valóság, hisz azt nem is érti,
az igazság a számára érdektelen, mese,
és miért is zavarják vele, ezt kérdi.
Az elkábított tudat édesded alussza álmát,
nem érzi a fenyegető veszélyeket sem,
s végleg lekapcsolták nála a lámpát.
Elég nagy baj az, ha valaki néz, de mégsem lát,
s a szemei hiába is vannak látszólag nyitva,
ha nem ismeri fel sem a füvet, sem a fát.
Elég nagy baj az, ha valaki lekicsinyli az igazat,
mert a tudata egykori lángja csupán pislákol,
és nem fogja fel, hogy a világ egy kirakat.
Elég nagy baj az, hogy emberek idáig jutottak,
s oly mértékben eltompultak az évek során,
hogy immár csak a valótlanra nyitottak.
Az eddigi életünk lassan lejár, másikra vágyunk,
immáron a Nap sem éltethet minket örökké,
és sóhajtunk, amikor elköszön az álmunk.
Mindaz, mit elértünk, semmivé válik oly hamar,
úgy tűnik, az erőfeszítéseink válasz nélküliek,
és ami megmarad számunkra, az fanyar.
Az emlékeink elmosódnak, a homályba vesznek,
az érzéseink eltompulnak, a fényük kialszik,
és valamennyien az enyészeté lesznek.
Egykori szerelmeink, barátságaink tovaszállnak,
a családunk iránti szeretet is búcsút integet,
s nem tud ellenállni az idő rohamának.
Az eddigi életünk lassan lejár, bekacsint az éjjel,
mosolyogva simogatja meg a fáradt lelkeket,
s a szívek mélyén a Hold néz már széjjel.
Alszik a szeretet és alszik a békesség a sarokban,
remegve reszketnek a tudattól, hogy mi lesz,
s vajon élnek-e még kicsikben, nagyokban.
Alszik a szeretet és alszik a békesség álmatlanul,
izzadtságban fürödve felidézik a szép időket,
remélve, egyszer erőre kapnak váratlanul.
A végtelent felfogni és megérteni az elme nem képes,
hiszen megvannak önnön határai, képességei,
s bár belátni fájdalmas, ez mind véges.
A végtelent felfogni és megérteni kizárólag vágyálom,
soha nem fog megtörténni, mert az lehetetlen,
a tudat számára pedig mindez lázálom.
Az igazságtalanságokat elviselni hihetetlenül nagy teher,
és borzalmas a tisztességes lelkek számára megélni,
hogy a reményeik sokasága, mind a padló hever.
Az igazságtalanságokat elviselni nagyon kínzó fájdalom,
megégeti a tudatot, erősen megdobogtatja a szíveket,
és végül egy szem sem maradhat majd szárazon.
A hiszékenység sosem vezet jóra, rossz útra terel,
be tudja csapni az elmét bárhol és bármikor,
ám a kudarcokért az ember önmaga felel.
A hiszékenység sosem vezet jóra és sírba is tehet,
általa elvész a bizalom, elveszhetnek a javak,
s mindaz ami szép volt, semmivé lehet.
