Saját alkotásaim
A harag és a gyűlölet uralja a napokat,
ezt az egész, őrületbe borult világot,
mind a kicsiket, mind a nagyokat.
Téboly, megosztottság, kíméletlenség,
közönybe fullad minden perc és óra,
nagy a csalódás, a reménytelenség.
A szeretet, az értelem mikor tér észre,
és mire várnak a reménnyel együtt,
mikor kívánnak reagálni a vészre?
A harag és a gyűlölet mételyezi a létet,
hatásosan pusztít, mert megteheti,
káoszba taszítva az összes népet.
Mikor ébred végre a fény és tépi le a láncát,
amit már olyan rég reá rakott a sötétség,
mely azóta is járja tébolyult táncát?
Mikor ébred végre a fény, meddig tűr még,
s meddig hagyja, hogy a gonosz eltiporja,
nem kellett volna már visszaütnie rég?
Mikor ébred végre a fény és mégis mire vár,
talán a csodára, hogy a sötétség feladja,
s önként visszaadja azt, ami neki jár?
Hőbörgő háborgók háborognak hamis hírek által,
a hamisságnak a héjái homályban tartják őket,
s már mennének is harcolni, kézzel-lábbal.
Hőbörgő háborgók háborognak háborús időkben,
és hörgő hatalmi tébolyban égve hadakoznak,
a hiszékenység a butasággal együtt időtlen.
Nem a jó dolgokat kell megszüntetni, hanem a rosszat,
és legfőképpen azok kiváltó okait és kitalálóit,
kik a pokolban égjenek, időtlen hosszat.
Nem a jó dolgokat kell megszüntetni, nem, az őrületet,
a tébolyt, a hiszékenységet, az állandó félelmet,
és a gonoszt imádó, elvakult csődületet.
A gonosz a céljai eléréséért bármire képes, szó szerint,
legyen az a rovarevés, a klímaváltozás, s a háborúk,
ha nem jár sikerrel, nekifut újfent és megint.
Jönnek majd az ufók, s mindenféle ismeretlen rémség,
ha netalán ez sem válik be, akkor bármily hisztéria,
a lényeg, hogy az emberekben ne legyen kétség.
Kétség afelől, hogy csakis ők tudják megmenteni őket,
mindazon szerencsétleneket és elnyomott népeket,
a megnyomorított lelkeket, a férfiakat, s a nőket.
Mindenféle nem létező betegséggel keltenek rettegést,
és ezekre hivatkozva beoltanának bárkit méreggel,
hogy ezáltal is fokozzák a kegyetlen szenvedést.
Elhitetnék, hogy az is valóságos, ami soha nem is volt,
az eddigi világ, az eddigi élet, csak káprázat, látszat,
és bármi is történt, az kizárólagosan róluk szólt.
Róluk szólt a politika, a számtalan hazugság, s ámítás,
a nem létező nemek és a tiszta lelkek igazi tébolya,
no meg az a felfoghatatlan, valótlanságot állítás.
A gonosz a céljai eléréséért bármire képes, s bármikor,
a vágya, az emberiség megszüntetése véglegesen,
s eme céljaiért, az igazságra mindenkor rátipor.
A mennynek kapujáig meg kell járni a poklot sokszor,
muszáj túlélni minden rosszat és borzalmasat,
miközben ez a tébolyult világ tombol.
A mennynek kapujáig meg kell járni a poklot ezerszer,
elviselni a kínokat, az igazságtalanságok sorát,
s eltűrni az aljasságokat nemegyszer.
Hazug alapokon épülnek a magas, hazug falak,
hazug anyagból készülnek az építőanyagok,
s eme hazugságokra nincsenek szavak.
Hazug a talapzat és hazug minden apró részlet,
hazugok a csempék, az ablakok, s az ajtók,
ahogy hazug a tetőszerkezet, s a végzet.
Hazug alapokon fekszik az is, ami nem látszik,
és a hazugságok tengere elmossa a partokat,
amíg a hazug téboly az elmékkel játszik.
A gyilkosok tánca zajlik a sötétben,
ördögi, sátáni árnyékok a tűz körül,
kezükben vasvilla, s biza vigadnak,
Lucifer a főnökük a tetteiknek örül.
Ki is érdemelték az elismerést tőle,
hisz végrehajtják a véres parancsát,
leigázzák a népeket, az embereket,
nehogy kiváltsák fenséges haragját.
Mérget juttatnak valamennyi sejtbe,
elhallgattatják az igazat, az értelmet,
chipet, nanorobotot oltanak a testbe,
állandóan tovább növelik a félelmet.
Röghöz kötik majd a létet önmagát,
s a levegővételhez is engedély kell,
megszűnik a készpénz, a hitel az úr,
biza nyugalmat eztán senki nem lel.
Szétrombolják a szerető családokat,
s a gyermekeket kezdettől szedálják,
korlátozzák az értelmi fejlődés útját,
s a fejlődés újabb szakaszait lezárják.
A magántulajdon csakis nekik járhat,
más örüljön, ha kutya, s szolga lehet
és kiket élve hagynak saját érdekből,
engedelmeskedik, mást nem is tehet.
A gyilkosok tánca átcsap a tébolyba,
vérben rángatózva istenítik magukat,
eme őrület addig folyhat büntetlenül,
amíg a fény ledönti a pokoli kapukat.
Fekete homály leple terjed,
az ész értelem nélkül marad,
a sötét háttér biz erre gerjed,
minden rossz irányba halad.
Elferdítik az egyenes világot,
őrületes folyamatok zajlanak,
kiirtanák valamennyi virágot,
ész érveket meg sem hallanak.
Egy gyermek sem legyen fiú,
ám lány sem, ne szaporodjon,
e dogmák kitalálója igen hiú,
csakis önmagával sokasodjon.
Végleg elpusztulhat mi érték,
az őrület tébolya vihart kavar,
homályukban nincsen mérték,
ezt meg kell állítani, de hamar!
Vidáman éli világát a Stressz,
büszkén feszül rajta a dressz.
A felírat rajta magáért beszél,
gazdája biz soha nem henyél.
Jelen van nappal, este, reggel,
s mikor megcsörren a vekker.
Jöttével a nyugalomnak vége,
hisz ez a célja, alapjából véve.
Pusztítja az idegeket, az elmét,
bemutatja a ne hagyd élni elvét.
Előbb-utóbb mindenkire rátalál,
színpad nélkül is Ő a tánctanár.
A legerősebbet is padlóra küldi,
egy helyben sokat nem tud ülni.
Folytonosan új áldozatát keresi,
hamar kikészít bárkit, ha teheti.
Neki nem számít nő, vagy férfi,
az idegeit tőle valamennyi félti.
A gyermekeket sem igen szánja,
ha árt nekik, cseppet sem bánja.
Boldogan szárnyal szerteszéjjel,
s vígan leszámol a szenvedéllyel.
Nem érdekli a pénz, s a hatalom,
számára a téboly egyféle jutalom.
A Stressz biz soha nem nyugszik,
Őt érezve még a néma is csuklik.
Olykor-olykor pihenget csöppet,
másnap aztán új ajtókon csönget.
