Saját alkotásaim
Hazug alapokon épülnek a magas, hazug falak,
hazug anyagból készülnek az építőanyagok,
s eme hazugságokra nincsenek szavak.
Hazug a talapzat és hazug minden apró részlet,
hazugok a csempék, az ablakok, s az ajtók,
ahogy hazug a tetőszerkezet, s a végzet.
Hazug alapokon fekszik az is, ami nem látszik,
és a hazugságok tengere elmossa a partokat,
amíg a hazug téboly az elmékkel játszik.
A gyilkosok tánca zajlik a sötétben,
ördögi, sátáni árnyékok a tűz körül,
kezükben vasvilla, s biza vigadnak,
Lucifer a főnökük a tetteiknek örül.
Ki is érdemelték az elismerést tőle,
hisz végrehajtják a véres parancsát,
leigázzák a népeket, az embereket,
nehogy kiváltsák fenséges haragját.
Mérget juttatnak valamennyi sejtbe,
elhallgattatják az igazat, az értelmet,
chipet, nanorobotot oltanak a testbe,
állandóan tovább növelik a félelmet.
Röghöz kötik majd a létet önmagát,
s a levegővételhez is engedély kell,
megszűnik a készpénz, a hitel az úr,
biza nyugalmat eztán senki nem lel.
Szétrombolják a szerető családokat,
s a gyermekeket kezdettől szedálják,
korlátozzák az értelmi fejlődés útját,
s a fejlődés újabb szakaszait lezárják.
A magántulajdon csakis nekik járhat,
más örüljön, ha kutya, s szolga lehet
és kiket élve hagynak saját érdekből,
engedelmeskedik, mást nem is tehet.
A gyilkosok tánca átcsap a tébolyba,
vérben rángatózva istenítik magukat,
eme őrület addig folyhat büntetlenül,
amíg a fény ledönti a pokoli kapukat.
Fekete homály leple terjed,
az ész értelem nélkül marad,
a sötét háttér biz erre gerjed,
minden rossz irányba halad.
Elferdítik az egyenes világot,
őrületes folyamatok zajlanak,
kiirtanák valamennyi virágot,
ész érveket meg sem hallanak.
Egy gyermek sem legyen fiú,
ám lány sem, ne szaporodjon,
e dogmák kitalálója igen hiú,
csakis önmagával sokasodjon.
Végleg elpusztulhat mi érték,
az őrület tébolya vihart kavar,
homályukban nincsen mérték,
ezt meg kell állítani, de hamar!
Vidáman éli világát a Stressz,
büszkén feszül rajta a dressz.
A felírat rajta magáért beszél,
gazdája biz soha nem henyél.
Jelen van nappal, este, reggel,
s mikor megcsörren a vekker.
Jöttével a nyugalomnak vége,
hisz ez a célja, alapjából véve.
Pusztítja az idegeket, az elmét,
bemutatja a ne hagyd élni elvét.
Előbb-utóbb mindenkire rátalál,
színpad nélkül is Ő a tánctanár.
A legerősebbet is padlóra küldi,
egy helyben sokat nem tud ülni.
Folytonosan új áldozatát keresi,
hamar kikészít bárkit, ha teheti.
Neki nem számít nő, vagy férfi,
az idegeit tőle valamennyi félti.
A gyermekeket sem igen szánja,
ha árt nekik, cseppet sem bánja.
Boldogan szárnyal szerteszéjjel,
s vígan leszámol a szenvedéllyel.
Nem érdekli a pénz, s a hatalom,
számára a téboly egyféle jutalom.
A Stressz biz soha nem nyugszik,
Őt érezve még a néma is csuklik.
Olykor-olykor pihenget csöppet,
másnap aztán új ajtókon csönget.
