Saját alkotásaim
Fekete homály leple terjed,
az ész értelem nélkül marad,
a sötét háttér biz erre gerjed,
minden rossz irányba halad.
Elferdítik az egyenes világot,
őrületes folyamatok zajlanak,
kiirtanák valamennyi virágot,
ész érveket meg sem hallanak.
Egy gyermek sem legyen fiú,
ám lány sem, ne szaporodjon,
e dogmák kitalálója igen hiú,
csakis önmagával sokasodjon.
Végleg elpusztulhat mi érték,
az őrület tébolya vihart kavar,
homályukban nincsen mérték,
ezt meg kell állítani, de hamar!
Vidáman éli világát a Stressz,
büszkén feszül rajta a dressz.
A felírat rajta magáért beszél,
gazdája biz soha nem henyél.
Jelen van nappal, este, reggel,
s mikor megcsörren a vekker.
Jöttével a nyugalomnak vége,
hisz ez a célja, alapjából véve.
Pusztítja az idegeket, az elmét,
bemutatja a ne hagyd élni elvét.
Előbb-utóbb mindenkire rátalál,
színpad nélkül is Ő a tánctanár.
A legerősebbet is padlóra küldi,
egy helyben sokat nem tud ülni.
Folytonosan új áldozatát keresi,
hamar kikészít bárkit, ha teheti.
Neki nem számít nő, vagy férfi,
az idegeit tőle valamennyi félti.
A gyermekeket sem igen szánja,
ha árt nekik, cseppet sem bánja.
Boldogan szárnyal szerteszéjjel,
s vígan leszámol a szenvedéllyel.
Nem érdekli a pénz, s a hatalom,
számára a téboly egyféle jutalom.
A Stressz biz soha nem nyugszik,
Őt érezve még a néma is csuklik.
Olykor-olykor pihenget csöppet,
másnap aztán új ajtókon csönget.
