Saját alkotásaim
A megemlékezés napjaiban békésebbek az emberek,
ilyenkor a szeretteik emléke a lelkeikben ragyog,
és a sírokon van virág, s gyertya, rengeteg.
A megemlékezés napjaiban a könnyek patakja árad,
s eme patak lefelé csordogál a szomorú arcokon,
míg forrásuk, a bánat, végleg ki nem szárad.
Nagyon fájó belátni, mennyire el tudunk kopni,
mennyivel kevesebbre vagyunk már képesek,
és milyen nehéz a keserűséget elnyomni.
Nagyon fájó belátni, hogy elszálltak a szép évek,
a testünk és a lelkünk túlságosan megfáradt,
miközben érezzük a gyorsan közelgő véget.
Nagyon fájó belátni, mivé váltunk az idők során,
mindenféle testi tünet kiütközik a bőrünkön,
és az elménk sem reagál kellőképpen korán.
Nagyon fájó belátni, hogyan múlik el az életünk,
miként telepszik le reánk a feledés homálya,
s a kérdés, vajon még meddig is élhetünk.
Sok ember hiszi, hogy neki van a legnagyobb gondja,
és ezt bizony érezteti is másokkal rendszeresen,
s ha kérdezik, ha nem, a sérelmeit elmondja.
Sok ember hiszi, hogy másoknak bezzeg öröm az élet,
csupa vidámság, mosoly, derű, felhőtlen kacagás,
miközben fölötte keserűen szállnak az évek.
Sok ember hiszi, hogy nem számít senkinek a világon,
számkivetettnek érzi magát és igen magányosnak,
úgy gondolja, ez így is marad, bármit csináljon.
A hiszékenység romba döntheti az ember egész életét,
romba döntheti az álmait, a legtitkosabb vágyait,
és fokozhatja a csalódottság fájó érzetét.
A hiszékenység romba döntheti az önbecsülést magát,
nagyon megviselheti a lelket és bánatba fojthatja,
képes lehet elnémítani a remény hívó szavát.
A sors bőven osztja a csapásokat, jut mindenkinek,
sokan nem kérnének belőle, mégis megkapják,
és ez meg is viseli az embereket érzelmileg.
A sors sokkal szűkmarkúbb a szeretettel és a jóval,
a kedvességgel, a megértéssel, a figyelemmel,
az öleléssel, a becsülettel, s az igaz szóval.
A sors bőven osztja a pofonokat, a kudarcok sorát,
a csalódásokat, a félelmeket, a szomorúságot,
és nem lehet eltüntetni mindezek nyomát.
Mindenfelé panasz hangja száll, bármerre is járok,
kinek-kinek van saját baja és önnön gondja,
boldog embereket csak igen ritkán látok.
Van, aki a megromlott egészsége miatt siránkozik,
mást a kevés nyugdíja tesz szomorúvá nagyon,
s van, aki egy élhetőbb életért imádkozik.
Van, kit az egyedüllét gyötör, s a bánatos magány,
mást az ellenkezője zavar, az emberek tömege,
s van, kinek hatalmas az adósság a nyakán.
Van, akit hajléktalanná tett az élet, keserű a sorsa,
mást a viszonzatlan szerelem gyötri állandóan,
s van, ki maga sem tudja, mi lenne a dolga.
Mindenfelé panasz hangja száll, s viszi a szél tova,
úgy tűnik, a remény is messze elhagyta e földet,
és meglehet, sokakhoz nem tér vissza, soha.
Picivel lemaradni a dobogóról iszonyú fájdalmas érzés,
a sportolónak az élete álma omlik össze olyankor,
és az megviseli a lelkét, nem lehet kérdés.
Picivel lemaradni a dobogóról elszomorító, de nagyon,
visszavetheti a lelkesedést és megtöri az embert,
ám a remény újra felcsillanhat egy napon.
Minden veszteség nagyon tud fájni, lesújt, megkeserít,
kiöli az életkedvet, mélabússá és olyan üressé tesz,
egy sérült lelket pedig, könnyedén megbetegít.
Minden veszteség nagyon tud fájni, de milyen nagyon,
megtöri a legerősebb, s legfelkészültebb embert is,
meglehet, idő múltával, ez változhat egy napon.
Aki nem a tömegből származik, azt nem érdekli a tömeg,
nem érdekli senki bánata, fájdalma, szomorúsága,
és részéről az ígéret, csupán üres szöveg.
Aki nem a tömegből származik, az együtt soha nem érez,
nem kegyelmez, hanem pusztít, kiirt, megsemmisít,
és semmi, de semmi köze nincs, a néphez.
Mikor az ember elveszíti azt, akiért a szíve lángol,
összeroppan lelkileg, elveszíti az életkedvét,
s minden reménye már messze, távol.
Mikor az ember elveszíti azt, ami örömöt okozott,
amiért eddig élt és amiért meg is halt volna,
kihuny a tüze, mi egykoron lobogott.
