szomorúság Archívum - 9 / 13 oldal

Önnön fájdalmait

Önnön fájdalmait valamennyi ember maga érzi,

és önmaga szenved miattuk, bár leplezheti,

gyötrelmek között bizony nehéz élni.

A fájdalom elbizonytalanít, megkeseríti a lelket,

szétzúzza a figyelmet és mélabússá is tehet,

s a lélek kiutat ebből nehezen lelhet.

Más segíthet ugyan, ám a terheket nem veszi át,

nem is tehetné, hiszen neki megvan a magáé,

és szabadulást a sajátjaiból sem lát.

Önnön fájdalmait mindenki szenvedheti a sírig,

bár lehetnek időszakok, amikor kisüt a Nap,

és általa a remény, eljuthat a szívig.

Egy temető a világ

Egy temető a világ, a lelkek sötét temetője,

amely fogva tart és nem enged el soha,

s végül elfogy mindenki levegője.

Magába temet jót, szépet, álmot és vágyat,

esélyt, reményt, szeretetet, nyugalmat,

békességet, a létnek fordítva hátat.

Egy temető a világ, mely fogva tart örökre,

nincs kiút és lehetetlen a menekvés is,

így semmi ok nem lehet az örömre.

A lélek sebei

A lélek sebei sokszor életünk végéig kísérnek,

s habár néha felcsillan a vigasz reménye,

valójában meg úgysem kímélnek.

Sajnos hihetetlen fájdalom okozására képesek,

s olykor-olykor megszűnnek rövid időre,

ám elfeledni képtelen őket a képzelet.

Eme sebeknek okozója lehet gyász, szerelem,

kudarc az élet színpadán, nagy csalódás,

és kihagyott lehetőségek, vegyesen.

A lélek sebei bár láthatatlanok, szinte izzanak,

az ember próbálja ügyesen titkolni őket,

s reméli, eljön a számára a pirkadat.

Nagyon nehéz elfogadni

Nagyon nehéz elfogadni, hogy elkopik az ember,

és hiába tesz meg bármit, mindez ellen,

lelki békére, nyugalomra nem lel.

Egyre több minden fáj, s fátyolossá válik az elme,

szétfoszlanak a gyermeki, fiatalkori álmok,

és semmivé válik mindenki terve.

A test jóval kevesebbet bír és egyre csak gyengül,

a felfogóképesség csupán árnyéka magának,

s már egy fuvallatra is félve rezdül.

Nagyon nehéz elfogadni, hogy közeleg a végünk,

pedig nincs választási lehetőség, nincs kiút,

s végül kiderül, mennyit is értünk.

Az élet

Az élet, mint olyan, főleg szenvedések sokasága,

számtalan a tennivaló, a halálig tartó munka,

s az ember elsüllyed a napok mocsarába.

Oly sok a teher, hogy szörnyen nehéz azt cipelni,

gyakorta még levegőhöz jutni sem egyszerű,

s minden kis hibáért jól meg kell fizetni.

Bezzeg az öröm, a vidámság, a szeretet az kevés,

amint kevés a megértés, a becsület, a bizalom,

s csak ritkán hallható, hogy valami mesés.

Az élet sokak számára biz gyötrelem, kínok sora,

bekorlátozások tömege, szomorúság és bánat,

ám feladni nem szabad, semmikor, soha.

A szívek mélyén

A szívek mélyén megannyi izzó vágy lapul,

s megannyi titok, viszonzatlan szerelem,

melyek a fájó lelket ejtették rabul.

Számtalan bánat, rengeteg szomorú pillanat,

elszalasztott lehetőségek, megbánt tettek,

és mindezek semmivé foszlanak.

A szívek mélyén nem lehet soha nyugalom,

s nem lehet békesség, vagy igaz szeretet,

míg a fantázia uralkodik a tudaton.

Mindenki fölött

Mindenki fölött eljár az idő, s mind elkopunk,

sem az elménk, sem a testünk nem a régi,

és biz lassacskán teljesen elfogyunk.

A teljesítményünk gyengül, a lelkünk kifárad,

nem tudunk gyorsan futni, mint egykor,

és a szánk már a beszédtől kiszárad.

Nem tudunk felugrani az asztalra páros lábbal,

nem ragyogunk, mint a fény a sötétben,

és nem birkózunk meg sok számmal.

A vágyaink még éltetnek, bár a szívünk fárad,

az érzéseinkben sokkal több a zűrzavar,

és az énünk eme helyzet ellen lázad.

A feledékenység többször látogat meg minket,

s minden alkalommal másként látjuk azt,

mennyire tudjuk teljesíteni a szintet.

Ugyanakkor mások ugyanazt várják el tőlünk,

ugyanazt, mint húsz, netán harminc éve,

s nem nézik, hogy mi is lett belőlünk.

Mindenki fölött ott függ a végzetnek kaszája,

s hiába nem hagytuk el fiatalon a világot,

utunk egyetlen helyre vezet, a halálba.

Folyamatos nyomás alatt

Folyamatos nyomás alatt állnak az emberek,

s nyugalomra nagyon kevés az esélyük,

bezzeg gondjuk az van, rengeteg.

Számtalan napi teendő köti le a figyelmüket,

nincs idejük a valóságot tanulmányozni,

s ez nem könnyíti meg az életüket.

Beköszöntött a félelem, a rettegés sötét kora,

káosz és zűrzavar uralja immár a napokat,

erre az emberek nem vágytak soha.

Már nincs idő a jó és szép dolgokkal törődni,

nincsen idő szeretni, másokon segíteni,

s nem igazán van mihez kötődni.

Folyamatos nyomás alatt megtörnek a lelkek,

elveszítik egykori önmaguk igazi arcát,

s ilyetén békességet nem lelnek.

Elkopik a test

Elkopik a test, miközben a lélek fiatal marad,

hajdani önmagának torz mása csupán,

s igen gyorsan a vég felé halad.

Fokozatosan veszít az erejéből és fáradékony,

mindenféle elváltozás mutatkozik rajta,

lassabb, kimerültebb, aluszékony.

Immáron nem tud gyorsan futni, sem ugrálni,

nem kitartó és minden hamar megviseli,

szeretne inkább otthon bujkálni.

Ezt azonban nem teheti, nem is hagyják neki,

s bár a benne lakozó lélek kitartásra kéri,

bármit is tesz, fájdalommal teszi.

Elkopik a test, ahogy az idő sebesen száguld,

legvégül már jártányi ereje sem marad,

s kiszáll belőle a lélek, akivel társult.

Mivé válik

Mivé válik az ember tragikus körülmények között,

mikor megfeledkezik arról, hogy ki is volt rég,

s mennyi mindent hagyott maga mögött?

Mikor elfeledi a régi szép időket és egykori álmait,

s hagyja homályba veszni a kedves pillanatokat,

amik feltüzelték a lelke rejtett vágyait?

Amikor már nem igazán önmaga, s mindene sajog,

az egészségét aláásta a megszámlálhatatlan baj,

s amikor a jövője immár nem ragyog?

Mivé válik ez a világ a folytonos félelem korában,

a ridegség, kegyetlenség, érzéketlenség idején,

s marad egyáltalán valami jó a nyomában?

h	K	s	c	p	s	v
				1	2	3
4	5	6	7	8	9	10
11	12	13	14	15	16	17
18	19	20	21	22	23	24
25	26	27	28	29	30	31