Saját alkotásaim
Mikor az ember önmaga előtt is tagadja izzó vágyait,
akkor önnön csapdájába esik és ott is ragadhat,
s emiatt nem tudja beteljesíteni az álmait.
Mikor az ember önmaga előtt is tagadja, kit is szeret,
hiába lángol a szíve és hiába van tele érzésekkel,
bizonytalansága kiveszi vitorlájából a szelet.
Egy szerelmes szív sok mindent kibír, ha muszáj,
s elfogadja sokszor az elfogadhatatlant is,
hogy ne legyen sértődés és viszály.
A békesség érdekében alkut köt önmaga lelkével,
és fájdalmasan ugyan, de mégis fejet hajt,
csak így tud megbirkózni a terhével.
Egy szerelmes szív sok mindent kibír és szenved,
s bár olykor megértőnek tűnik, kedvesnek,
a lelke mélyén mindig küzd, senyved.
Amikor a szív vágyakozik valaki után, ám ezt tagadnia kell,
sóvárog a másik érintésére, az ölelésére, a csókjára,
s ezek hiányában, a lelke nyugalmat nem lel.
Amikor a szív vágyakozik valaki után, fájdalmasan, égetőn,
és szenved, amikor a számára kedves másokat érint,
bizonytalanná válik, de reménykedik kétkedőn.
Éled a természet és éled a remény, a lélek pedig örül,
napfény tükröződik a tavakban, a folyók vizén,
s a szomorúságon a vidámság kerül felül.
Éled a természet és éled a remény, élednek az álmok,
új élet sarjad mindenfelé, táncolnak a vágyak,
s fellobbannak a szívek mélyén a lángok.
Szerelmes szívek szabadon szeretnek és izzón vágynak,
epekednek, valódi érzelmeiket ügyesen titkolják,
miközben érzéseik viszonzására várnak.
Szerelmes szívek szabadon szeretnek és a lelkük repes,
sokszor önmaguknak is csak nehezen ismerik be,
hogy a bennük lobogó tűz, mennyire heves.
A szeretet hárfáján játszik egy tiszta szívű leány,
akit a fény küldött a Földre egy napon,
mert érezte, nagy itt a hiány.
Főleg a tiszta és önzetlen szeretetből, a békéből,
a nyugalomból, meg az igazságosságból,
ez hiányzik, a lelkek mélyéről.
Hiány van a segítőszándékból és a megértésből,
a tiszteletből, az emberségből, s a jóból,
no meg, a valódi szerénységből.
Hiányzik az összetartás, s az összetartozás ereje,
gyakran viharfelhők takarják el a Napot,
egyre erősödik, a sötétség deleje.
A szeretet hárfáján játszik egy tiszta szívű leány,
az erdő mélyén, a fehér galamb tisztásán,
ott nincs rossz, gonosz, sehány.
Addig becsüljünk meg valakit, amíg még tehetjük,
főképpen, ha közel áll hozzánk, s szeretjük,
és ne azután, amikor már temetjük.
Ne akkor ébredjünk rá minderre, mikor biza késő,
mikor a hiánya égeti a lelkünket, mint a tűz,
s amikor elszállt a pillanat, a végső.
Addig becsüljünk meg valakit, amíg van reá mód,
s a szemeink tükrét nem a könnyek áztatják,
addig, csak addig tehetünk érte jót.
Amikor utunk végén meglátjuk a fényt, a lelkünk örül,
immáron érezzük, ahogy a terheink lehullanak,
s a szívünket, kellemes érzés veszi körül.
Ahogyan az a fény erősödik, egyre könnyebbé válunk,
csodás, felfoghatatlan érzések járnak át minket,
és úgy tűnhet, hogy szinte már szállunk.
Amikor utunk végén meglátjuk a fényt, alig hisszük el,
megfáradt testünk végre szabad, s megpihenhet,
egykori lényünk pedig, igazi békességre lel.
A tündérek békés és csodálatos világa, egy külön világ,
az emberi szemek számára soha nem látható,
ott a fény az úr, s mindig nyílik virág.
Zöldellnek a fák, a bokrok és természetes a nyugalom,
varázslatosan szép az a hely, s oly tökéletes,
az ott élőknek minden perc jutalom.
A tündérek békés és csodálatos világa a szeretet helye,
s mikor éjjelente e mágikus lények táncolnak,
a szívük, lelkük, jósággal van telve.
A valóság és az élet gyakran próbára teszi az embert,
sajna nem cirógatja a lelkét, kedvesen, lágyan,
hanem felkavarja, mint vihar a tengert.
A valóság és az élet meg tudja keseríteni az álmokat,
s a vágyak tüze hiába lobog fennen a szívekben,
az ember legtöbbször, szenvedő áldozat.
