Saját alkotásaim
Számtalan emléket rejt a szívünk és a tudatunk,
legtöbbjük mélyen alszik a felszín alatt,
s utánuk néha hiába kutatunk.
Számtalan emléket rejt a szívünk, jót és rosszat,
ezek egyaránt a mieink, bennünk élnek,
s velünk lesznek egy élethosszat.
Nem mindegy, hogyan emlékeznek reánk, távozásunk után,
úgy, mint amilyenek voltunk fénykorunknak idején,
vagy úgy, mint amikor csak bámultunk bután.
Nem mindegy, hogy mennyi jót, vagy rosszat tettünk régen,
és mennyit szenvedtünk igazságtalanul és elnyomva,
s az sem, mennyi rémálmot álmodtunk az éjben.
Nem mindegy, hogyan emlékeznek reánk, mit jelentettünk,
mennyit segítettünk másokon, s mikről mondtunk le,
milyen saját világot és saját jövőt is teremtettünk.
Annyi érzés perzseli a lelkünket, s annyit szenvedünk,
gyakorta nagyon bizonytalanokká tudunk válni,
és legtöbbször csupán álmokat kergetünk.
Annyi érzés perzseli a lelkünket, s dobogtatja szívünk,
megannyi lehetőség és esély suhan el előttünk,
amiket észre sem véve, túl sokat veszítünk.
Mikor az ember elveszíti azt, akiért a szíve lángol,
összeroppan lelkileg, elveszíti az életkedvét,
s minden reménye már messze, távol.
Mikor az ember elveszíti azt, ami örömöt okozott,
amiért eddig élt és amiért meg is halt volna,
kihuny a tüze, mi egykoron lobogott.
Amit a szív és az emlékezet megőriz, az elkísér végig,
ezen emlékek elevenen ragyognak, s örökre,
végezetül eljutnak a fényességbe, az égig.
Amit a szív és az emlékezet megőriz, az a lélekben él,
táplálja az egykori álmokat, a kínzó vágyakat,
mindennap velünk fekszik, s velünk is kél.
Az igazi szerelem megmarad örökre, az utolsó percig,
a szeretett személy emléke soha nem feledhető,
s eme szerelem ereje, a tisztaságában rejlik.
Az igazi szerelem megmarad örökre, amíg a szív érez,
és amíg az elme képes visszaidézni az érzéseket,
elkíséri a lelket, amikor az elindul a fényhez.
Amíg emlékek élnek a szívünkben, s nyílnak a virágok,
addig van remény egy jobb, egy szebb életre,
és meg lehet változtatni eme világot.
Amíg emlékek élnek a szívünkben, tudjuk, hogy élünk,
s míg elevenek az érzéseink, meglehet fájnak,
ám megmutathatják, az igazi énünk.
A szívünkben rejlő vágyálmok elsuhannak a messzeségbe,
sokszor becsapnak minket és fájdalmat okoznak,
így küldenek bennünket a szenvedésbe.
Hiába reménykedünk abban, hogy álmaink valóra válnak,
s hiába hisszük, hogy mi oly különlegesek vagyunk,
végül kiderül, reánk is kudarcok várnak.
A szívünkben rejlő vágyálmok elsuhannak, eltűnnek tova,
s miután felperzselték a lelkünket és a szívünket,
már nem fognak visszatérni többé, soha.
Érzések vihara kavarog a lélek mélyén és fáj a szív,
gyötrelmes minden eltitkolt perc, minden óra,
a vágy, az akarat, s a remény csatákat vív.
Érzések vihara kavarog a lélek mélyén szomorúan,
s a lélek várja, hogy kiszabaduljon mindebből,
ám addig szenved mindettől, iszonyúan.
Romantikus vágyak suhannak a széllel, talán a semmibe,
csodás álmok róják az utat és velük tart a lélek,
meglehet, nem jutnak nagyon messzire.
Romantikus vágyak suhannak a széllel, tétován, remélve,
s miközben a szív titkoltan dobog a szerelemtől,
a szél könnyeket csal, az ember szemébe.
