Saját alkotásaim
Rideg idők, gonosz idők járnak,
az emberek szabadulásra várnak.
Mint a foglyok be vannak zárva,
a felmentő reménysugárra várva.
A remény azonban búsan hallgat,
s mindenfelől csak rosszat hallhat.
Gyenge, s gyáva, magába roskadt,
ennyire félve még sosem kushadt.
Rideg idők, kegyetlenség, s halál,
békét az ember már nemigen talál.
Letűntek a régi korok, dicső tettek,
s mind a sötétség örök rabjai lettek.
Hamvába halnak az álmok,
reménytelenek a remények,
végtelenbe nyúlnak a bálok
és fájón sírnak a szegények.
Elhalásra ítéltek a vágyak,
s megnyomorítottá a lelkek,
az időben sóhajok szállnak,
míg szabadságra nem lelnek.
Az értelem küzdeni nem mer,
sötétben, gyáván, félve lapul,
így nyugodalmat soha nem lel,
s küzdelem nélkül marad alul.
Eközben dőzsöl a hitvány,
az alantas, a hazugok sora,
újabb kelepcéket nyitván,
ragyog az elnyomók kora.
Háttérből irányít a gonosz,
homályba burkolva a valót,
míg minden jót el nem oroz,
életben tart minden csalót.
Kelepcéje háborúhoz vezet,
ártatlanok hullanak a porba,
efelől biz kétség nem is lehet,
s elvérzenek a jó hívei sorra.
Az ég kékje homályba borul,
perzselt földön égnek a sírok,
a lét szakadék szélére szorul,
irtózatosakká válnak a kínok.
Vérben fürödve sújt le a halál,
nem kegyelmez és nem kímél,
elpusztít mindent, amit talál,
nem is mérlegel, csupán elítél.
Hamvába halnak az álmok,
ha a tűz gyorsan fel nem éled,
ez a világ oly hitvány, s álnok.
nem lesz mit a sorstól kérned.
Betegség, fájdalom, kínok,
s gyomokkal belepett sírok.
Üres magány, üvöltő csend,
sekélyes érzések, ez a trend.
Ki beteg, ne reméljen sokat,
az egészségügy ellene fogad.
Nincs tisztesség, kihalt régen,
átgázolva becsületen és véren.
Lealázás, durva, bántó szavak,
a semmiért mégis elvárt javak.
Küldözgetés máshová, tovább,
a nyomorult húzzon el odább.
Sok hamis információ, s kétely,
megöli a lelket, mint a métely.
Ám a test sem várathat sokára,
hiába vár a megmentő csodára.
Sajna az nem jön el már soha,
a remény végleg elszállt tova.
Jön a szike, a helyzet komoly,
vérbe fagy a legszebb mosoly.
Egy nap is sok, ha szenved az ember,
hogyha mindene fáj, kínok között él,
nem tud aludni, nyugalomra nem lel,
hogy még több fájdalom éri, attól fél.
Nem meri lehunyni a fáradt szemeit,
s gyakran a levegőt is nehezen veszi,
végigsimítja reszkető, ráncos kezeit,
a párnáját megigazítva feje alá teszi.
Egy nap is sok, ha szenved az ember,
ha csekélyke reménye elpárolog tova,
egykori örömeit átélné még egyszer,
ám tudja, ez nem történik meg soha.
