Saját alkotásaim
Fárasztó mindennapok és kimerült emberek hada,
rengeteg a sérült lélek, a megsebzett szív,
s még csak ezután következik a java.
Túl gyorsan terjed a homály, a fény ereje gyengül,
a látótér beszűkül, az elmék üressé válnak,
s a nyomás eme világon nem enyhül.
Fárasztó mindennapok gyötörnek öreget, s fiatalt,
elvéve a jövő reményét mindenkitől, aki él,
s kik így nem arathatnak soha diadalt.
Mindennapi küzdelmek színesítik az életünket,
és nem hagynak egy nyugodt percet sem,
így örömmel fogadjuk a végzetünket.
Nincs is jobb, mint gondokkal terheltnek lenni,
folyton küszködni valamivel és valamiért,
s önmagunkért meg semmit sem tenni.
A pihenésre semmi szükségünk, az értelmetlen,
halálig dolgozni és tanulni, na az már igen,
csak ezt bevallani bizony kényelmetlen.
Mindennapi küzdelmek simogatják a lelkünket,
s miután megfosztatunk minden reménytől,
az dobja csak fel igazán a kedvünket.
Egy reménytelen világban, reményt adni igen nehéz,
s nagyon nehéz az összetört lelkek sebeit ápolni,
hiszen felfoghatatlan ami történik, az egész.
Tervezett gazdasági válság és gerjesztett háború dúl,
folyamatos a cselszövés, az intrika, az ármány,
s ez addig tart, amíg az emberiség belefúl.
Mindennap beszürkíti az eget a reánk kiszórt méreg,
s a természetesen kék ég így elveszíti a varázsát,
végleg kiégnek a reményhez vezető fények.
Egy reménytelen világban mindennap egy rémálom,
feszültséggel, félelemmel és rettegéssel telített,
s végül ott állunk, a halálba menő sétányon.
Bizonytalanságban tartva milyen lehet a jövő,
miképpen érezhetik magukat az emberek,
s hogyan uralkodhat a sok cselszövő?
Miként lehet túlélni ezt a folyamatos nyomást,
mennyi esélye van az életben maradásnak,
és miképpen találnak rajtunk fogást?
Emlékszünk még arra, hogy mikre is vágyunk,
miként válhatott az emberiség ilyen rideggé,
s hogy tiporhatják el minden álmunk?
Hogyan lehetett elfeledni, mi jelent a szeretet,
a ragaszkodás, a hűség és az igaz barátság,
vajon van erre tisztességes felelet?
Bizonytalanságban tartva mennyi az esélyünk,
magával sodor minket a gonoszok sötétje,
s lehet-e még egyáltalán reményünk?
Remény nélkül egyre elviselhetetlenebb az élet,
egyre kilátástalanabbak a mindennapok,
s egyre összetörtebb a sok lélek.
Ez a világ a gonoszok világa, s nem tűri a fényt,
kiirtásra kerül minden, ami valaha jó volt,
nem kímélve semmiféle lényt.
Az állandósult rettegés és a félelem nem enged,
nincs sajnálat, ahogyan emberség sincsen,
s felnőtt, gyerek egyaránt szenved.
Remény nélkül elvesznek az álmok, s a vágyak,
megkeserednek az érzelmek, a szerelmek,
és a sóhajok a semmibe szállnak.
Alaptalanul reménykedve várnak az emberek a jóra,
becsapva egymást és önmagukat ugyancsak,
mivel maguk is fogékonyak a hazug szóra.
Ezernyi ígéret, ármányos, furfangos, hamis hangok,
félrevezető szövegek, fenyegetések, zsarolás,
s majdan emberi csontokon taposó tankok.
Alaptalanul reménykedve, bizonytalanul és tétován,
az emberi elme olyannyira hiszékennyé vált,
meglátszik, hogy túl van már a fénykorán.
Végveszélyben van az emberiség és ketyeg az óra,
sötét körök igyekeznek kiirtani mindenkit,
s nem számíthat a világ semmi jóra.
Készül az új és újabb halálos méreg, amely megöl,
nem fog kegyelmezni, s nem fog megkímélni,
a pusztulás előtt kódokkal megjelöl.
Legyen felnőtt, vagy picike gyermek, nem számít,
sajnálatra, segítségre, kíméletre esély sincsen,
s terveitől a gyilkos had nem tágít.
Végveszélyben az életösztönnek ébrednie kellene,
különben elvész minden, aminek értelme volt,
elhal a remény és a szabadság szelleme.
Olyan nehéz reményt adni, egy reménytelen időben,
mikor hatalmas a zsarnokság, s uszít a hazugság,
és rengeteg ember jár ugyanabban a cipőben.
Sajnos hihetetlen a megosztottság okozta széthúzás,
az egymás elleni intrikák, a bérencek sunyisága,
és mindezek miatt egyre közelebbi az elmúlás.
Fel nem fogható, hogy az értelem ennyire elfogyott,
s vannak emberek, kiknek nem fontos a családjuk,
és nem jönnek rá, ez az egész világ elnyomott.
Az egykori szikra már nem élteti a lelkeket, a népet,
évtizedek alatt a sötétség erői kidolgozták a tervet,
és kialakítottak egy teljesen hamis, hazug képet.
Olyan nehéz reményt adni, mikor a gonoszság az úr,
és ezen rendkívül nehéz lesz valaha is változtatni,
amíg el nem pattan majd, az a bizonyos húr.
Hazugságfolyam árad a vizekben, a levegőben,
átjárja a legapróbb pólusokat is világszerte,
s az eredményessége látszik a temetőben.
Sötét cseppjein gazdagodnak a réten a gyomok,
s híznak a leveleik és vastagodnak a száraik,
miközben a élővilág nagyja a sírban forog.
Szent nedűként isszák e bűzös nedvet a férgek,
meg is látszik a gyarapodó testtömegükön,
s nem lesz remény, ha még sokáig élnek.
Megfullad a szeretet és vele pusztul a jó maga,
az értelem gyáván kushad és félve retteg,
s ha nem küzdenek véget is ért a csata.
Hazugságfolyam árad, s gyilkol bármerre is jár,
nem kímél egyetlen életet sem, s nem is fog,
és a fájdalomból a hű híveinek is kijár.
Szabadság nélkül nem mások, rabok vagyunk csupán,
agyhalott, lélegző robotok és kiszolgáltatott senkik,
s nem fog maradni egy emlék sem, tetteink után.
Minden egykori álmunk szétfoszlik a sötét szennyben,
és a valódi, igazi mivoltunk is nem létezővé válik,
hacsak nem sorakozunk fel a gonosszal szemben.
Sürgősen át kell gondolni, mi lenne az, amit tehetünk,
a haragot, a sértődést, s a nézeteltéréseket félretéve,
különben szabad emberek ím soha nem lehetünk.
Szabadság nélkül miket is hagyunk az utódokra végül,
rabláncokat, s egy remény nélküli világ lehetőségét?
Amennyiben igen, a bűnünk soha el nem évül.
