Saját alkotásaim
Félelemben tartva már semmi nem olyan,
másak a színek, s fanyarabbak az ízek,
és az emberek megváltoztak sokan.
A rettegés kiöli a lelket, mérgezi az agyat,
elbutít, lealacsonyít és zombivá tehet,
s ki így jár nem láthat több nyarat.
Az értelem gyáván kushad, szégyen a léte,
ám az elnyomottak még nem adják fel,
s könyörögnek térjen már észre.
Félelemben tartva nincs kiút, sem remény,
csak az összefogás segíthet a helyzeten,
különben nem lesz többé esély.
A fájdalmat eltitkolni sokszor bizony lehetetlen,
meg lehet próbálni, s rá is játszanak sokan,
ám végül kiderül, mindenki tehetetlen.
Hiába kívül a bűbájos mosoly, s a megnyerő arc,
a valóságban legbelül az érzelmek csatáznak,
hiszen az élet minden pillanata egy harc.
Nincs olyan ember, kit bántás még soha nem ért,
s aki mindig elérte, amit csak szeretett volna,
és könnyedén kipipálhatta a kitűzött célt.
Fájhat a reménytelen szerelem, a nem várt halál,
a kiszolgáltatottság, s a nincstelenség érzése,
mindebből a lélek kiutat nehezen talál.
Fájhat az eltitkolt igazság, s a zsarnoki kényszer,
a vágyak, az álmok megvalósíthatatlansága,
esély pedig soha nem adódik kétszer.
A fájdalmat eltitkolni olykor rettenetesen nehéz,
igazából tagadni hiábavaló is és értelmetlen,
szívszorító és szomorú ez az egész.
Olyan nehéz bármilyen szépet és jót írni,
és egy ilyen hazug, gonosz világban,
bárkinek a szavában hinni, bízni.
Reménytelen már a remény maradéka is,
és sajnos szomorúan szánalmas senki,
aki lustaságból, s butaságból hisz.
Aki arra sem képes, hogy önmagát védje,
ki nem néz utána a dolgok sűrűjének,
s kinek csupán a dacosság a tétje.
Dacol akkor is, mikor tudja, hogy veszít,
tudja, hogy nincs igaza, nem is lesz,
s gyenge lelke sértődötten feszít.
Feláldozza a családját, a gyermekei létét,
s felvállalja a kísérleti nyúl szerepét,
a tükörben imádja önmaga képét.
Olyan nehéz bármilyen szépet és jót írni,
mivel esélytelen az értelem ébredése,
s bizony sokan, sokat fognak sírni.
A családtól megfosztva sínylődik sok ember,
vívódik önmagával, s minden bajával,
nyugodalmat pedig nem lel.
Bezártan, otthonokban, a szeretteiktől távol,
mélabúsan, bánatosan, s szomorúan,
eszükbe jut mindez százszor.
Egyedüllétre kárhoztatva, idegenek körében,
átgondolják az eddigi életük tetteit,
s félve remegnek a sötétben.
A kórházakban oly kiszolgáltatva fekszenek,
alig jut idő rájuk, a dolgozók fáradtak,
hiszen ők is csupán emberek.
Elbúcsúzásra gyakorta lehetőség biz nincsen,
nem foglalkoznak ott senki bajával,
s ez folyik az összes szinten.
Az eddig összetartó családokat sanyargatják,
egymás ellen fordítják, s uszítanak,
a sorsukat biza kavargatják.
Megfosztják őket a reménytől, s a lelküktől,
a munkahelyüktől, a tartalékaiktól,
s a végén még a testüktől.
A családtól megfosztva bárki senkivé válik,
nem veszi körül más, csak a gonosz,
a sorsukkal a sötétség játszik.
Szeretet nélküli világban élni komoly teher,
a rettegés, a fenyegetés mindennapi,
az élet, a remény padlón hever.
Rideg idők, gonosz idők járnak,
az emberek szabadulásra várnak.
Mint a foglyok be vannak zárva,
a felmentő reménysugárra várva.
A remény azonban búsan hallgat,
s mindenfelől csak rosszat hallhat.
Gyenge, s gyáva, magába roskadt,
ennyire félve még sosem kushadt.
Rideg idők, kegyetlenség, s halál,
békét az ember már nemigen talál.
Letűntek a régi korok, dicső tettek,
s mind a sötétség örök rabjai lettek.
Hamvába halnak az álmok,
reménytelenek a remények,
végtelenbe nyúlnak a bálok
és fájón sírnak a szegények.
Elhalásra ítéltek a vágyak,
s megnyomorítottá a lelkek,
az időben sóhajok szállnak,
míg szabadságra nem lelnek.
Az értelem küzdeni nem mer,
sötétben, gyáván, félve lapul,
így nyugodalmat soha nem lel,
s küzdelem nélkül marad alul.
Eközben dőzsöl a hitvány,
az alantas, a hazugok sora,
újabb kelepcéket nyitván,
ragyog az elnyomók kora.
Háttérből irányít a gonosz,
homályba burkolva a valót,
míg minden jót el nem oroz,
életben tart minden csalót.
Kelepcéje háborúhoz vezet,
ártatlanok hullanak a porba,
efelől biz kétség nem is lehet,
s elvérzenek a jó hívei sorra.
Az ég kékje homályba borul,
perzselt földön égnek a sírok,
a lét szakadék szélére szorul,
irtózatosakká válnak a kínok.
Vérben fürödve sújt le a halál,
nem kegyelmez és nem kímél,
elpusztít mindent, amit talál,
nem is mérlegel, csupán elítél.
Hamvába halnak az álmok,
ha a tűz gyorsan fel nem éled,
ez a világ oly hitvány, s álnok.
nem lesz mit a sorstól kérned.
Betegség, fájdalom, kínok,
s gyomokkal belepett sírok.
Üres magány, üvöltő csend,
sekélyes érzések, ez a trend.
Ki beteg, ne reméljen sokat,
az egészségügy ellene fogad.
Nincs tisztesség, kihalt régen,
átgázolva becsületen és véren.
Lealázás, durva, bántó szavak,
a semmiért mégis elvárt javak.
Küldözgetés máshová, tovább,
a nyomorult húzzon el odább.
Sok hamis információ, s kétely,
megöli a lelket, mint a métely.
Ám a test sem várathat sokára,
hiába vár a megmentő csodára.
Sajna az nem jön el már soha,
a remény végleg elszállt tova.
Jön a szike, a helyzet komoly,
vérbe fagy a legszebb mosoly.
Egy nap is sok, ha szenved az ember,
hogyha mindene fáj, kínok között él,
nem tud aludni, nyugalomra nem lel,
hogy még több fájdalom éri, attól fél.
Nem meri lehunyni a fáradt szemeit,
s gyakran a levegőt is nehezen veszi,
végigsimítja reszkető, ráncos kezeit,
a párnáját megigazítva feje alá teszi.
Egy nap is sok, ha szenved az ember,
ha csekélyke reménye elpárolog tova,
egykori örömeit átélné még egyszer,
ám tudja, ez nem történik meg soha.
