Saját alkotásaim
Remény nélkül egyre elviselhetetlenebb az élet,
egyre kilátástalanabbak a mindennapok,
s egyre összetörtebb a sok lélek.
Ez a világ a gonoszok világa, s nem tűri a fényt,
kiirtásra kerül minden, ami valaha jó volt,
nem kímélve semmiféle lényt.
Az állandósult rettegés és a félelem nem enged,
nincs sajnálat, ahogyan emberség sincsen,
s felnőtt, gyerek egyaránt szenved.
Remény nélkül elvesznek az álmok, s a vágyak,
megkeserednek az érzelmek, a szerelmek,
és a sóhajok a semmibe szállnak.
Alaptalanul reménykedve várnak az emberek a jóra,
becsapva egymást és önmagukat ugyancsak,
mivel maguk is fogékonyak a hazug szóra.
Ezernyi ígéret, ármányos, furfangos, hamis hangok,
félrevezető szövegek, fenyegetések, zsarolás,
s majdan emberi csontokon taposó tankok.
Alaptalanul reménykedve, bizonytalanul és tétován,
az emberi elme olyannyira hiszékennyé vált,
meglátszik, hogy túl van már a fénykorán.
Végveszélyben van az emberiség és ketyeg az óra,
sötét körök igyekeznek kiirtani mindenkit,
s nem számíthat a világ semmi jóra.
Készül az új és újabb halálos méreg, amely megöl,
nem fog kegyelmezni, s nem fog megkímélni,
a pusztulás előtt kódokkal megjelöl.
Legyen felnőtt, vagy picike gyermek, nem számít,
sajnálatra, segítségre, kíméletre esély sincsen,
s terveitől a gyilkos had nem tágít.
Végveszélyben az életösztönnek ébrednie kellene,
különben elvész minden, aminek értelme volt,
elhal a remény és a szabadság szelleme.
Olyan nehéz reményt adni, egy reménytelen időben,
mikor hatalmas a zsarnokság, s uszít a hazugság,
és rengeteg ember jár ugyanabban a cipőben.
Sajnos hihetetlen a megosztottság okozta széthúzás,
az egymás elleni intrikák, a bérencek sunyisága,
és mindezek miatt egyre közelebbi az elmúlás.
Fel nem fogható, hogy az értelem ennyire elfogyott,
s vannak emberek, kiknek nem fontos a családjuk,
és nem jönnek rá, ez az egész világ elnyomott.
Az egykori szikra már nem élteti a lelkeket, a népet,
évtizedek alatt a sötétség erői kidolgozták a tervet,
és kialakítottak egy teljesen hamis, hazug képet.
Olyan nehéz reményt adni, mikor a gonoszság az úr,
és ezen rendkívül nehéz lesz valaha is változtatni,
amíg el nem pattan majd, az a bizonyos húr.
Hazugságfolyam árad a vizekben, a levegőben,
átjárja a legapróbb pólusokat is világszerte,
s az eredményessége látszik a temetőben.
Sötét cseppjein gazdagodnak a réten a gyomok,
s híznak a leveleik és vastagodnak a száraik,
miközben a élővilág nagyja a sírban forog.
Szent nedűként isszák e bűzös nedvet a férgek,
meg is látszik a gyarapodó testtömegükön,
s nem lesz remény, ha még sokáig élnek.
Megfullad a szeretet és vele pusztul a jó maga,
az értelem gyáván kushad és félve retteg,
s ha nem küzdenek véget is ért a csata.
Hazugságfolyam árad, s gyilkol bármerre is jár,
nem kímél egyetlen életet sem, s nem is fog,
és a fájdalomból a hű híveinek is kijár.
Szabadság nélkül nem mások, rabok vagyunk csupán,
agyhalott, lélegző robotok és kiszolgáltatott senkik,
s nem fog maradni egy emlék sem, tetteink után.
Minden egykori álmunk szétfoszlik a sötét szennyben,
és a valódi, igazi mivoltunk is nem létezővé válik,
hacsak nem sorakozunk fel a gonosszal szemben.
Sürgősen át kell gondolni, mi lenne az, amit tehetünk,
a haragot, a sértődést, s a nézeteltéréseket félretéve,
különben szabad emberek ím soha nem lehetünk.
Szabadság nélkül miket is hagyunk az utódokra végül,
rabláncokat, s egy remény nélküli világ lehetőségét?
Amennyiben igen, a bűnünk soha el nem évül.
Félelemben tartva már semmi nem olyan,
másak a színek, s fanyarabbak az ízek,
és az emberek megváltoztak sokan.
A rettegés kiöli a lelket, mérgezi az agyat,
elbutít, lealacsonyít és zombivá tehet,
s ki így jár nem láthat több nyarat.
Az értelem gyáván kushad, szégyen a léte,
ám az elnyomottak még nem adják fel,
s könyörögnek térjen már észre.
Félelemben tartva nincs kiút, sem remény,
csak az összefogás segíthet a helyzeten,
különben nem lesz többé esély.
A fájdalmat eltitkolni sokszor bizony lehetetlen,
meg lehet próbálni, s rá is játszanak sokan,
ám végül kiderül, mindenki tehetetlen.
Hiába kívül a bűbájos mosoly, s a megnyerő arc,
a valóságban legbelül az érzelmek csatáznak,
hiszen az élet minden pillanata egy harc.
Nincs olyan ember, kit bántás még soha nem ért,
s aki mindig elérte, amit csak szeretett volna,
és könnyedén kipipálhatta a kitűzött célt.
Fájhat a reménytelen szerelem, a nem várt halál,
a kiszolgáltatottság, s a nincstelenség érzése,
mindebből a lélek kiutat nehezen talál.
Fájhat az eltitkolt igazság, s a zsarnoki kényszer,
a vágyak, az álmok megvalósíthatatlansága,
esély pedig soha nem adódik kétszer.
A fájdalmat eltitkolni olykor rettenetesen nehéz,
igazából tagadni hiábavaló is és értelmetlen,
szívszorító és szomorú ez az egész.
Olyan nehéz bármilyen szépet és jót írni,
és egy ilyen hazug, gonosz világban,
bárkinek a szavában hinni, bízni.
Reménytelen már a remény maradéka is,
és sajnos szomorúan szánalmas senki,
aki lustaságból, s butaságból hisz.
Aki arra sem képes, hogy önmagát védje,
ki nem néz utána a dolgok sűrűjének,
s kinek csupán a dacosság a tétje.
Dacol akkor is, mikor tudja, hogy veszít,
tudja, hogy nincs igaza, nem is lesz,
s gyenge lelke sértődötten feszít.
Feláldozza a családját, a gyermekei létét,
s felvállalja a kísérleti nyúl szerepét,
a tükörben imádja önmaga képét.
Olyan nehéz bármilyen szépet és jót írni,
mivel esélytelen az értelem ébredése,
s bizony sokan, sokat fognak sírni.
A családtól megfosztva sínylődik sok ember,
vívódik önmagával, s minden bajával,
nyugodalmat pedig nem lel.
Bezártan, otthonokban, a szeretteiktől távol,
mélabúsan, bánatosan, s szomorúan,
eszükbe jut mindez százszor.
Egyedüllétre kárhoztatva, idegenek körében,
átgondolják az eddigi életük tetteit,
s félve remegnek a sötétben.
A kórházakban oly kiszolgáltatva fekszenek,
alig jut idő rájuk, a dolgozók fáradtak,
hiszen ők is csupán emberek.
Elbúcsúzásra gyakorta lehetőség biz nincsen,
nem foglalkoznak ott senki bajával,
s ez folyik az összes szinten.
Az eddig összetartó családokat sanyargatják,
egymás ellen fordítják, s uszítanak,
a sorsukat biza kavargatják.
Megfosztják őket a reménytől, s a lelküktől,
a munkahelyüktől, a tartalékaiktól,
s a végén még a testüktől.
A családtól megfosztva bárki senkivé válik,
nem veszi körül más, csak a gonosz,
a sorsukkal a sötétség játszik.
Szeretet nélküli világban élni komoly teher,
a rettegés, a fenyegetés mindennapi,
az élet, a remény padlón hever.
