Saját alkotásaim
Keserűség és szomorú arcok, csalódottság és bánat,
a becsapottság érzése tüzet szít a lelkekben,
s a remények a sötétségbe szállnak.
Keserűség és szomorú arcok, megtört emberi életek,
a kapzsiság, s a pénz uralma megmutatkozik,
kiölve, a bennünk lakozó fényeket.
Mikor az ember lába alól hirtelen kihúzzák a talajt,
biz elsápad, sőt, szinte belekékül a váratlanba,
s nem hallani az ajkairól vidám kacajt.
Amikor elillan mindaz, ami egyfajta biztonság volt,
elönti a keserűség, pánikolni kezd és le is izzad,
s közben rájön, az élet nem róla szólt.
Mikor az ember lába alól eltűnik az, min eddig állt,
ami stabilizálta a mindennapjait, reményt adva,
megérti, az esélye ím, a semmibe szállt.
A sors sokszor kegyetlen, s nem kíméli a gyengét,
nem segíti a jókat, a rendeseket, az igazakat,
hanem beléjük mártja a sötét pengét.
Nem kegyelmez az elesetteknek, a szegényeknek,
a jószívűeket és a tisztességeseket sem bírja,
egyszerűen véget vet a reményeknek.
A sors sokszor kegyetlen, az igazság nem az útja,
nem szereti a békét, bezzeg a háborút igen,
és a szenvedést a végtelenig nyújtja.
Reménytelenül az élet nem más, mint szenvedés,
amelyben mindennap csupán kínzó teher,
és minden éjszaka félelem, rettegés.
Reménytelenül élni olyan, mintha nem is élnénk,
mintha csak bábok lennénk a sötétségben,
s folyamatosan a pokol tüzén égnénk.
Akinek keserű az élete, az a másét is azzá teszi,
mivel a keserűségét másokon vezeti le,
és abban nagyon is az örömét leli.
Az olyan ember nem látja meg a jót és a szépet,
a boldogság a számára önmaga keserve,
s kialakít a világról egy hamis képet.
Abban a világban a fájdalom örök és a kín éget,
a gonoszság, s az irigység természetes,
hiszi, hogy mindenkinek ez a jó élet.
Akinek keserű az élete, annak a lelke rég halott,
neki a szeretet az ellensége mindörökre,
s a sorstól reményt biz keveset kapott.
A reménytelenség megnyomoríthatja a lelkeket,
elveheti az emberek életkedvét is jó időre,
s csak a szeretet javíthatja a helyzetet.
A szeretet, amely önzetlen, vigasztal és simogat,
megdobogtatja a rémült, szomorú szíveket,
s kedvesen, biztatóan, magához hívogat.
A szeretet az, mely nélkül a világ sötétbe borul,
kialszik az éltető fény, nem lesz újabb esély,
és minden jó a szakadék szélére szorul.
A reménytelenség nagyon rossz és szörnyen fáj,
kitartással, akarattal, mégis le lehet győzni,
s végül mosolyra görbülhet majd a száj.
Hiába fél az ember a sötétségtől, ha tétlenül vár,
s ha nem őrzi a fényt, amely megmentheti,
akkor biz a reménye a semmibe száll.
Onnan pedig nincs visszaút, s nincs újabb esély,
a kíméletlen viharok korában elhal, ami jó,
és ami marad, az a hatalmas veszély.
Hiába fél az ember, azzal rosszat tesz magának,
s így nem menekülhet meg a végzete elől,
csupán szabad utat enged a halálnak.
Néha magunk sem tudjuk, hogy mit is akarunk,
s míg tétován állunk, várva a sült galambra,
addig bizony csak tévutakon haladunk.
Várjuk a csodát, a varázst, s a felmentő sereget,
amely megment bennünket önmagunktól is,
reményből pedig nem kapunk eleget.
Áhítjuk a szeretetet, a szerelmet, s egy jó életet,
a vidámságot, a békességet, a boldogságot,
és megálmodunk minden részletet.
Kihagyjuk a lehetőségeket, mert nagyon félünk,
bátorságból bizony leckét kellene vennünk,
nem pedig a sötét semmibe néznünk.
Néha magunk sem tudjuk, mi lakozik bennünk,
ám mielőbb rájövünk erre, annál jobb lesz,
s végre rádöbbenünk, mit kell tennünk.
Amit a szív magában őriz, az sokszor ott is marad,
mélyen megbújva a legelrejtettebb zugban,
s meglehet, soha nem lesz szabad.
Ott bújik meg az eltitkolt szerelem, s a vágyálmok,
a remények, a félelmek, a reménytelenség,
és ott szövik hálójukat az ábrándok.
Amit a szív magában őriz, az befolyásolja a lelket,
feltüzelheti, feldobhatja, de le is rombolhatja,
s ezzel magának ássa meg a vermet.
Akarunk-e eme világon élni, szenvedni és küzdeni,
megkérdezte tőlünk ezt bárki, születésünk előtt,
mielőtt minket erre a pokolra kívánt küldeni?
A hormonok játékai és a termékei vagyunk csupán,
a természetes ösztön eredményei, s a végtermék,
melyek kényszerből élnek, s bámulnak bután?
Kinek kell ez a világ, amelyből hiányzik a szeretet,
ahol nem létezik becsület, tisztesség és igazság,
s melyben nem kímélnek felnőttet, gyereket?
Akarunk-e eme világon élni, ahol nincsen remény,
ahol esélyünk a jóra a nullával egyenlő mindig,
és amelyben a lét maga is nehéz, s kemény?
