remény Archívum - 23 / 32 oldal

Vágyakozás

Vágyakozás egy esemény, vagy egy személy után,

egy tárgy, egy eszköz megszerzésének a vágya,

s a nap része ezzel lesz lefoglalva csupán.

A lélek örökös káoszban suhan a fáradt elme körül,

megpróbál remélni, s igyekszik befolyásolni azt,

ám ennek az agy olyan nagyon nem örül.

A tettek váratnak magukra, a bizonytalanság erős,

egy lépés előre, kettő pedig hátra, az a szokás,

s a lépésekre adott válasz néha igen velős.

Vágyakozás tölti ki a végtelen idő oly sok percét,

hangosan dobog a szív a kudarcoktól tartva,

s bízva, a sors megkönnyíti majd a tervét.

Magunkba nézni

Magunkba nézni legtöbbször nehéz nagyon,

mivel szembesülnünk kell a tetteinkkel,

s a hibáinkkal is, ugyanazon a napon.

Lelkünk mélyében izzik az igazság parazsa,

s bármikor fellobbanhat ismét és újfent,

és jobban fog égetni, mint valaha.

Szörnyen súlyos teher a hibánkat beismerni,

pedig anélkül meglehet végleg vesztünk,

és ideje lenne mindezt felismerni.

Magunkba nézni olyan rettenetesen kemény,

ám ha végre megtesszük tiszta lélekkel,

talán ismét miénk lehet a remény.

Sóhajok szállnak

Sóhajok szállnak, izzik a vágyak parazsa,

a szívek dobbanása erőteljesen hallik,

s remélnek az álmok, mint valaha.

A lélek félénken pislog szerte maga körül,

az érzések és az érzelmek táncot járnak,

s eme zűrzavarnak, van aki örül.

A szemek tiszta tükrében remény csillan,

és a puha érintések nyugalmat adnak,

talán a pillanat varázsa el nem illan.

Sóhajok szállnak, de ezek boldog sóhajok,

most a lélegzet is visszafojtva figyel,

s reméli, beteljesednek az óhajok.

Válaszút előtt

Válaszút előtt áll oly rengeteg ember,

a zsarnokság elől menekvést nem lel.

Folyamatos a fenyegetés, s a zsarolás,

nem sokat segít az időhúzás, habozás.

Hazugság árad a nap minden percében,

nagy törést okozva mindenki lelkében.

Gyötrik az elmét, s felőrlik az idegeket,

semmivé teszik az elért szép sikereket.

A gonosz szolgái nem kegyelmeznek,

s minden ellenállót megfegyelmeznek.

Nekik csak a pénz számít, s a hatalom,

általuk senki, sohasem élhet szabadon.

Meggyilkolnak nőt, férfit és gyereket,

elveszik tőlük a megmaradt kenyeret.

Igába hajtják, szolgájukká teszik őket,

és kiiktatják hamar a legöregebb főket.

Megosztják a népet, egymásra uszítják,

az igazi szépséget ocsmányra csúfítják.

Felperzselik a még megmaradt zöldet,

s ha kell, felrobbantják az egész Földet.

Míg uralmuk tart, egy csíra sem marad,

és az egykori élet a végzete felé halad.

Akik kábán és aléltan hiszik szavaikat,

bizony ugyanúgy elveszítik a javaikat.

Válaszút előtt áll most az egész világ,

s ím feleslegessé váltak az önző viták.

Harc nélkül elhal a remény és az esély,

és sajnos most igen komoly a veszély.

Nem mindig

Nem mindig mondja azt az ember, amit gondol,

amit szeretne és amiről álmodozik naponta,

s a valóság bizony egészen más, sokszor.

Gyakorta nem is meri kimondani önnön vágyait,

letagadja azokat, s időleges zavarnak tekinti,

ugyanakkor irigyli a nála bátrabb társait.

Felhők ködén át látja a világot, s a remény élteti,

bízik benne, hogy nem fog kudarcot vallani,

ám mégis retteg tőle, csak csalódás érheti.

Nem mindig teszi azt, mire a szíve hangja hívja,

sokszor inkább eljátssza a süketet és a vakot,

s maga sem tudja, ezt vajon meddig bírja.

Egykoron valaha

Egykoron valaha élt a völgyben egy disznó,

oly vidám volt, fürgén túrta fel a földet,

és sugárzott róla, hogy jópofa fickó.

Szerette a hasát, naphosszat élelem után járt,

nem válogatott, s bármit elfogyasztott,

és folyvást újabb, friss étkekre várt.

Az evésen kívül aludni imádott a legjobban,

sosem tartott attól, ami meg nem történt,

s attól sem, hogy az álla felkoppan.

Egyszer nagyobb disznók találtak a földjére,

s közölték vele, attól kezdve az az övék,

és igényt formáltak minden zöldjére.

Nem tetszett neki mindez, nem igazán örült,

ám a nagyobbak túl meggyőzőek voltak,

s a mérgező szavaiknak végül felült.

Azt röfögték neki, hogy nem való semmire,

és ne is igyekezzen szaporodni sohasem,

s kerülje el a Földi létet jó messzire.

Szinte hipnotizálták, átjárta lelkét a félelem,

rettegni kezdett, s nem is mert ellenállni,

és elhitte, ezen változtatni képtelen.

Elvették tőle a reményt, mindazt mi jó volt,

semmit nem hagytak neki, csak önmagát,

s onnantól minden a végzetéről szólt.

Egykoron valaha élt egy disznó, mára múlt,

nem bírta elviselni a tehetetlenség terhét,

s bánatában öngyilkos lett és kimúlt.

Viharfelhők gyűlnek

Viharfelhők gyűlnek ismét, erősek, s nagyobbak,

itt van az ősz, hamarosan lesújtanak a világra,

s nem maradnak utánuk, csak halottak.

Mindenfelé a tetemek jelzik majd a viharok útját,

szétvert életek, szétrombolt házak és kertek,

s a rombolás eltakaríthatja a világ múltját.

Múlt nélkül a jelen sem ugyanaz, s jövő nem lesz,

örök sötétségbe borulhat ez a gyönyörű Föld,

ha a megmaradt élet ez ellen nem tesz.

Viharfelhők gyűlnek, a háttérből fúj a halál szele,

vannak azonban még menedékhelyek néhol,

amelyek egy kis reménnyel vannak tele.

A sarokba szorított vad

A sarokba szorított vad küzdelemre kényszerül,

legyen nagy méretű, vagy csupán aprócska,

a saját leölését nem nézheti tétlenül.

Amikor nincs hová hátrálni, s nem marad esély,

s kiutat a szorult helyzetéből nem igen talál,

akkor a harc maradhat a végső remény.

Vesztenivaló nélkül teljes erejéből tud küzdeni,

s ha sérülések és csapások érik is, nem érzi,

a nyomorult életéért vérben fog fürdeni.

Az ellenség vérében, amelyik gyötri és kínozza,

amelyik végleg el szeretné tüntetni a Földről,

és amely egész életében csak kínozta.

A sarokba szorított vad bőszen, vadul tör előre,

s összes erejét bevetve, élet-halál csatát vív,

és a végén a gyötrője menekül előle.

A fű eltiprása

A fű eltiprása különféle módokon egyfolytában folyik,

sima gyomirtás címén, eltaposás cipőtalpak által,

és a kiirtás okainak a sora el nem fogyik.

Valaha, egykoron, gyönyörű zöld fűszálakból állt a rét,

mindenfelé madarak, méhek és bogarak éltek rajta,

és nyugalmas, igen békés, boldog volt a lét.

Manapság vegyszerrel, mérgekkel szennyezik a mezőt,

amely rozsdabarnává válik és véglegesen elpusztul,

amennyiben a fűszálak nem mutatnak erőt.

A levegőből is szórják a gyilkos mérget szinte naponta,

és az leereszkedik a még életben maradott füvekre,

azokra, amelyek még nincsenek eltaposva.

A fű eltiprása nagyon sikeres, de remény mégis marad,

a legjobb, a legszívósabb fűszálak kitartása esetén,

s közös erejük révén, majd új zöld mező fakad.

A remény madara

A remény madara a felszállásra várakozik,

mostanság a gonoszság gyűlölt rabja,

s a régi szabadságára vágyakozik.

Egy ideje fogoly a félelem sötét erdejében,

lábaira tekerednek a mérgező növények,

ám harcol a szabadság szellemében.

Szárnyaira rátapadt a szutyok és a mocsok,

elnehezítik a tollait, s a lelkének erejét,

mégsem adja meg magát, hisz konok.

Konok, mivel nem hajlandó feladni a létét,

nem kíván fejet hajtani senki előtt sem,

s nem hagyja cserben a fény népét.

A remény madara hamarosan újra szárnyal,

és miután megszabadul a fogságából,

a szíve tele lesz örömmel, vággyal.

h	K	s	c	p	s	v
1	2	3	4	5	6	7
8	9	10	11	12	13	14
15	16	17	18	19	20	21
22	23	24	25	26	27	28
29	30