Saját alkotásaim
Az élet mulandó, nehéz, s oly törékeny,
fennen ragyog, majd eltűnik a sötétben.
Eltűnik, s az emlékét elfújhatja a szellő,
e történet ismétli önmagát, s újfent eljő.
Eljő és eljátssza ugyanazokat a hibákat,
s megismétli a soha le nem zárt vitákat.
Nem tudja levetkőzni a múltat, a jelent,
és folyamatosan újabb kihívást teremt.
Az élet mulandó, s a legtöbbször kemény,
egy valami tartja a magasban, a remény.
A lelkek ereje és a vágyak tüze táplálja,
míg ismételten el nem lobban a fáklyája.
A veszteségek kora ím reánk köszöntött,
a bú és a baj számtalan helyről özönlött.
Lassan mindenkinek a nyakáig ér a vész,
s igazán ritka az, aki jobb napok elé néz.
Ármány és hazugságok uralják a médiát,
egymás után érkeznek a halálos szériák.
Sorozatban készülnek a gyilkos mérgek,
amelyeket beadnának az összes népnek.
Nincs olyan, aki nem veszített el senkit,
és akinek mindez nem számított semmit.
A félelem és a rettegés tombol a világon,
s nem lesz újabb esély a sötét túlvilágon.
Ma kell a létért küzdeni, felvéve a harcot,
másként mindenki utoljára fizeti a sarcot.
Ideje vállvetve és bátran csatasorba állni,
s a hazug ígéretekre nem kell időt szánni.
A veszteségek kora kegyetlen és gonosz,
minden léleknek csupán fájdalmat okoz.
Összefogás, szeretet, remény és értelem,
mindezek együtt kifoghatnak a végzeten.
Mit a szívünkben őrzünk, az örökre ott marad,
legbelül, mélyen elrejtve, titokként kezelve,
az idő útja, s a világ bármerre is halad.
Plátói szerelmek emléke, légben szálló óhajok,
a családunk iránti tisztelet, őszinte szeretet,
a megsebzett lelkünk, s néma sóhajok.
Elszalasztott lehetőségek, meg nem élt vágyak,
izzón égető hibák és hamu alatt lapuló tűz,
biz mind-mind a végtelenbe szállnak.
Elhazudott igazságok, s fel nem vállalt érzések,
a gyávaságunk miatti szomorúság és bánat,
a soha meg nem válaszolt kérdések.
Mit a szívünkben őrzünk, az erőt adhat és éltet,
kitartásra ösztönözhet, s új reményt táplál,
ha az ember elég bátor, továbbléphet.
Leszállóban az éj, az örök sötét közeleg,
s jól hallatszanak a horizonton a dörejek.
Villámok cikáznak a felhőkön keresztül,
s a hangjuk félelmetesen zeng, veszettül.
Retteg biza az élővilág apraja és nagyja,
és félelmében a sokkot hamar megkapja.
Eme sokktól ledermedve nem harcolnak,
és nyomot a idő jövőjébe nem rajzolnak.
Hátrahagyják az eddigi nyugodt életüket,
s magukban tartják vacogva a kételyüket.
Küzdeni nincsen merszük, ahhoz gyávák,
holott a pusztító vihar dühöngéseit látják.
Leszállóban az éj, a fény ím visszavonul,
az élet minden lehetőségének bealkonyul.
Viszont még izzik a remény apró parazsa,
és talán fellobbanhat a tüze, mint valaha.
Egy új esély, egy új kezdet, s felcsillan a remény,
talán más lesz, talán jobb lesz, több eséllyel,
az élet egyébként is túlzottan kemény.
Gyakorta a váltás jót hozhat, újabb lehetőségeket,
másfajta tennivalókat és másabb szokásokat,
újfajta munkát, komoly felelősségeket.
Az újdonság ereje nagy kihívás, s kemény feladat,
próbára teheti a tudást, a kitartást, a türelmet,
és aki megállja a helyét, az fennmarad.
Egy új esély teret adhat a fantáziának, a vágynak,
s szárnyalhat az önmegvalósítás, a lélek ereje,
és szebb jövőt ígérve, legyint a mának.
Szabadon élve sokkalta szebb a világ, s az élet,
szárnyalhat a szív, a vágyak visszatérnek,
s megnyugodhat a sok csóró lélek.
Teljesen másképp virrad fel az új remény napja,
selymesebben simogat, cirógat a zord szél,
s a Nap fényét a legszegényebb is kapja.
Békésebbek a viták, s megértőbbek az emberek,
befogadóbbak egymás szeszélyei iránt is,
s úgy érzik a lehetőség most rengeteg.
Nincs feszültség, s nincsenek rémületes percek,
a tétovázás immár ködként párolog el tova,
és a szeretet tüze újfent izzóan serceg.
Szabadon élve felsejlik a múlt, s jövő homálya,
ím senki nem akarhat zsarnokságot többé,
s a gonosz megtérhet a pokoli honába.
Csak óvatosan, mikor a rossz elvonulni látszik,
az is a kegyetlen, gyilkos terv része csupán,
s a gonosz a reményekkel játszik.
Elhitetik, hogy újra szép lesz az élet és a világ,
s visszatér minden a megszokott mederbe,
elhalkulnak a kiélesedett viták.
Azonban mindez a vágyak, s az óhajok játéka,
szemfényvesztés a legmagasabb szinten,
ám itt marad a sötétség árnyéka.
Mindazok, akik a sok borzalom mögött állnak,
újabb taktikákon dolgoznak a háttérben,
s csak az altatás hatására várnak.
Csak óvatosan, az önbecsapás jóra nem vezet,
hamarosan sokkal erősebben csapnak le,
ha nem ébrednek az emberek.
Egy fiatal nő ül a szobában,
s gondolkodik egymagában.
Hová és merre viszi a sorsa?
Mi lehet az élet sava-borsa?
Visszaemlékszik a régmúltra,
a szebb pillanatokat elnyújtva,
mereng azon, mi is történt vele,
szíve újra érzelmekkel van tele.
Előző kapcsolatának már vége,
elege volt, ezért ím ő állt félre.
Unalmassá és megszokottá vált,
pedig sokáig reménykedve várt.
Ám hiába, párja nem változott,
néha köszönés nélkül távozott.
Kihűlt a szerelem forró lángja,
emlékek maradtak csupán hátra.
Nem oly rég megismert valakit,
s máris kapott tőle biza valamit.
Méghozzá bizalmat és reményt,
döntött, nem engedi el szegényt.
Értelmes, szórakoztató és kedves,
nagyon melegszívű, s igen rendes.
Rágondolva a szíve nagyot dobban,
és a régen kihűlt tüze újra lobban.
Illúzió az egész sorsunk és az életünk,
hiába hisszük, szabadon nem élhetünk.
Mások irányítanak mindent a sötétből,
s halált varázsolnak a gonosz ködéből.
Közben elhitetik, a Nap fennen ragyog,
és elmaradnak a szokásos rideg fagyok.
Boldog lehet bárki, ha hű, engedelmes,
számára a világ nem lesz dörgedelmes.
Nem szabad ellenállni, az az élet titka,
különben mi reánk vár, az biz a kripta.
Illúzió köde vesz mindnyájunkat körül,
s elpusztulásunknak a hatalmi kör örül.
Azonban még él a remény, bár gyenge,
s nem vág úgy, mint egy jó éles penge.
Mégsem hagyhatjuk magára szegényt,
mivel gyengén is karját nyújtja felénk.
Ne hagyjuk, hogy a gyűlölet átjárja a lelkünket,
s megmérgezze a szívünket, az elménket,
ezzel megbetegítve a testünket!
Ne engedjük meg, hogy egymás ellen fordítsanak,
s aljas, hitvány módon a halálba küldjenek,
bármily hangosan is ordítsanak!
Tartsunk ki a szeretteink és a családunk mellett,
óvjuk egymást, védelmezzük a gyermekeket,
hisz az ember alapból jóra termett!
Ne hagyjuk eluralkodni a félelmet, s a rettegést,
és ne hódoljunk be a vesztünkre törőknek,
győzzük le az álságos szenvedést!
Ne féljünk a sötétségtől, mert akkor máris győzött,
erősítsük meg a gyenge, haldokló reményt,
és egye meg a gonosz, amit főzött!
