remény Archívum - 24 / 31 oldal

Illúzió

Illúzió az egész sorsunk és az életünk,

hiába hisszük, szabadon nem élhetünk.

Mások irányítanak mindent a sötétből,

s halált varázsolnak a gonosz ködéből.

Közben elhitetik, a Nap fennen ragyog,

és elmaradnak a szokásos rideg fagyok.

Boldog lehet bárki, ha hű, engedelmes,

számára a világ nem lesz dörgedelmes.

Nem szabad ellenállni, az az élet titka,

különben mi reánk vár, az biz a kripta.

Illúzió köde vesz mindnyájunkat körül,

s elpusztulásunknak a hatalmi kör örül.

Azonban még él a remény, bár gyenge,

s nem vág úgy, mint egy jó éles penge.

Mégsem hagyhatjuk magára szegényt,

mivel gyengén is karját nyújtja felénk.

Ne hagyjuk!

Ne hagyjuk, hogy a gyűlölet átjárja a lelkünket,

s megmérgezze a szívünket, az elménket,

ezzel megbetegítve a testünket!

Ne engedjük meg, hogy egymás ellen fordítsanak,

s aljas, hitvány módon a halálba küldjenek,

bármily hangosan is ordítsanak!

Tartsunk ki a szeretteink és a családunk mellett,

óvjuk egymást, védelmezzük a gyermekeket,

hisz az ember alapból jóra termett!

Ne hagyjuk eluralkodni a félelmet, s a rettegést,

és ne hódoljunk be a vesztünkre törőknek,

győzzük le az álságos szenvedést!

Ne féljünk a sötétségtől, mert akkor máris győzött,

erősítsük meg a gyenge, haldokló reményt,

és egye meg a gonosz, amit főzött!

Szorongva élni

Szorongva élni az élet összes percében,

igencsak nagy sebeket tud okozni,

és vágni az ember lelkében.

Folyvást attól remegni, mi lesz velünk,

hisz állandóan félelemben tartanak,

s biz ez nem tesz jót nekünk.

A folytonos rettegés betegséghez vezet,

s felőrli az idegeket, kiöli az elmét,

ez ellen az ember igenis tehet.

Bátorsággal, szeretettel, s szívvel bírva,

növelve a tudását, akár egyedül is,

s legfőképp önmagában bízva.

Szorongva élni a csúf, sötét homályban,

gyötrően nehéz, de le kell győzni,

s fény kél a remény honában.

Nagy a hiány

Nagy a hiány boldogságból, örömből,

az ember szíve a félelemtől dörömböl.

Nincs vidámság, játék, nincs nevetés,

van helyette újabban gyakori temetés.

Nem hallatszik őszinte gyermeki kacaj,

s a levegővétel sem olyan, mint tavaly.

Elhunyt a nyugalom, elhaltak a vágyak,

s a remények gyáván a sarokban állnak.

A szeretet ereje lám vacogva vergődik,

az igazság mindig a sorok közt rejtőzik.

Érzések sokasága vinnyog a lelkekben,

néha felbukkannak érzelmes versekben.

A simogatás iszonyú félelmetessé vált,

a gonosz, s a sötétség mindenkinek árt.

A családok összetartása biz nem a régi,

gyermekeik fájdalmát sokuk csak nézi.

Nagy a hiány az értelemből, s a jóból,

van bőven az ármányos, hazug szóból.

A bátorság csendben kushadva hallgat,

régi hősies tetteivel senkit nem zargat.

Hiányzik a természet pazar szépsége,

az élővilág, a Nap, az égbolt kéksége.

Eme hiányokat vissza lehetne kapni,

csupán a rosszakat kéne agyoncsapni.

A szabadság lángja

A szabadság lángja egykor fennen ragyogott,

s ha be kellett világítania a sötét térbe,

bizony soha nem habozott.

Éltette az embereket, s a szíveket melengette,

reményt vitt a reménytelenség idején,

sokaknak az életet jelentette.

Manapság megpróbálják eltaposni, de végleg,

a gonosz erőknek nagyon útjában van,

ám híre megmaradhat névleg.

A lángja erősen gyengül, az ereje is elhagyja,

szinte csak pislákol már benne az élet,

izzó parazsát a szél felkapja.

A szabadság lángja haldoklik, viszont még él,

s ha az igaz, tiszta szívek ereje táplálja,

összeszedve magát új életre kél.

Egy viharos éjszakán

Egy viharos éjszakán megszületett a Remény,

csupaszon jött a világra, s nagyon fázott,

nem tudta a helyét szegény.

Körbenézett a világban és megrémült nagyon,

rengeteg rosszat látott, iszonyatok sorát,

ezekkel el fog bírni vajon?

Tudta, hogy rendkívül sok harcban lesz része,

szinte reménytelen a helyzete manapság,

és megborzongott a lénye.

Sosem hitte volna, hogy ez a világ borzalmas,

hihetetlenül sok munka várja mindennap,

ám szerencsére szorgalmas.

Megpróbálja csökkenteni a lélektani károkat,

segíteni az embereket a megmaradásban,

s lebontani a börtönrácsokat.

Megmenteni az elmét ezen őrület tébolyától,

a megmaradt értelmet a fényre kihozni,

s kimenteni a félhomályból.

Megdönteni a gonosz sötétség háttér uralmát,

s elpusztítani az ostoba hiedelmek sorát,

elérve a lelkek nyugalmát.

Egy viharos éjszakán a jelen a jövőbe fordult,

és megmutatva az ember igazi mivoltát,

az idő maga is kicsorbult.

Borzalmas rémálom

Borzalmas rémálom keseríti meg a napokat,

felőrli az idegeket, a lelkeket, a szívet,

s megrettent kicsiket, nagyokat.

Befészkeli magát a tudatba, gyilkol, rombol,

megfertőzi a hiszékenyek hitét, elméjét,

s leépítve az egészséget, tombol.

Makacsul riogatva felbukkan ismét és újból,

konokul terjeszti a sötét homály leplét,

nem maradhat semmi a jóból.

Csalárdsága minden perccel nagyobbá válik,

már nem csupán éjjel, nappal is hódít,

leizzaszt, s gonoszul játszik.

Az egész világot borzalmas rémálom kísérti,

a szeretet ereje képes lehet legyőzni,

s eme álmot pokolra ítélni.

A zsarnok fogságában

A zsarnok fogságában tengődik az Élet,

láncra verve, megalázva, lenézve,

s így érhet a sorsa véget.

Fogoly, nem más, rabláncra vert senki,

tanácstalan, s a szemei is lesütve,

úgy érzi, hogy Ő semmi.

Lehajtott fejjel bólogat a zsarnoki szóra,

nem ellenkezik, s nem áll ellent,

mélán gondol csak a jóra.

Rettegve riad meg a legapróbb nesztől,

a hírek, mit hall, félelemmel töltik,

s menekülne e szennytől.

Minden porcikája szabadulna a láncról,

sajnos túl gyáva egy igaz harchoz,

s elzárja magát a vágytól.

A vágytól, mely éltetné a csodát, a létet,

s visszahozná a régi szép időket,

eltakarítva az útból a rémet.

A zsarnok fogságában tengődik az Élet,

s annak szolgájaként végezheti,

ha nem emeli meg a tétet.

A tétet, mellyel megszabadítja önmagát,

s letépve rabláncait örök időkre,

végül megnyerheti a csatát.

Hívogató tavasz

Hívogató tavasz szellője száll,

s előbújnak a növények sarjai,

az állatvilág is zsong a mezőn,

s mindenfelé láthatóak a tagjai.

Épülnek a fészkek, s az almok,

a természet irányítja a munkát,

az élet ösztöne ugyancsak erős,

növeszti a tavaszi tollat, bundát.

Ismételten itt a hívogató tavasz,

örömöt hoz, s új reményt táplál,

boldogság suhan a légben tova,

s a sors ismét más időt számlál.

Ismételten támad a tél

Ismételten támad a tél,

s újra fúj az északi szél.

Rideg, hideg.

Arcunkba fújja a havat,

senki nem látja merre halad.

Vakon vagyok.

Ruhámon csillog a hó,

szép, de korántsem jó.

Ázom, fázom.

Vírusok zsákmányra lesnek,

sokakat beteggé tesznek.

Járvány, ármány.

Láz és fájdalom mindenütt,

a betolakodóknak ez a mindenük.

Gyötrelem, förtelem.

Hidegtől folyik a könnyem,

de nem adom meg magam könnyen.

Kemény, remény.

Győzök, bármibe is kerül,

az Én akaratom kerül felül.

Merek, nyerek.

A hideg nem bírja sokáig,

hiába süllyedünk bokáig.

Feladja, megadja.

Nemsokára jön a tavasz,

mely akkor is jó, hogyha ravasz.

Rügyek, füvek.

A jövő mindig előre mozog,

amíg csak a Földünk forog.

Merni, lenni.

h	K	s	c	p	s	v
		1	2	3	4	5
6	7	8	9	10	11	12
13	14	15	16	17	18	19
20	21	22	23	24	25	26
27	28	29	30