Saját alkotásaim
A remény csírája lassan már előbújni sem mer,
és nagyon óvatos, mivel sokszor csalódott,
hiszen rátapostak már nem egyszer.
Mire szárba szökkenne, már van az újabb vihar,
az eddigieknél is erősebb és hatalmasabb,
s a vége csak az lehet, mindenki kihal.
A remény csírája csendben senyved a sötétben,
és mélázik magában, milyen nehéz a sorsa,
ezen a világon minden olyan törékeny.
A világ hazugságokra épül, a legelejétől kezdve,
becstelenek, ármánykodók formálják azóta,
csapásokat mérve a lélekre és a testre.
Már az alapjában is sok a törött és selejt anyag,
éppen ezért eme világ bármikor összedőlhet,
hiszen az építői legtöbbje igen hanyag.
A világ hazugságokra épül és amiatt pusztul el,
káosz, zűrzavar, rettegés kíséri hanyatlását,
a romjai között, nyugalmat senki nem lel.
Hiába ébresztene a kakas, ha csak zavar vele,
ha az udvar népe inkább aludna tovább,
és a fejük a napi gondokkal van tele.
A tyúkok, a libák, a kacsák, a juhok, alszanak,
ahogyan a kecskék is, no meg a tehenek,
s a disznók is álomnapokat tartanak.
A galambok sem vágynak a dúcból kirepülni,
a kutyák és a macskák sem a vackaikból,
mind igyekszik az ébresztőt kikerülni.
Hiába ébresztene a kakas, s hiába kukorékol,
az ő ideje már lejárt, az élővilág nem érti,
és ezért nem lesznek ott az ébredéskor.
A növények néma sikolya nem ráz meg senkit,
mivel a fülnek nem hallható és nem zavaró,
így az embereknek ez nem jelent semmit.
Eközben a szerencsétlen növény fél és reszket,
látja, hogy letépik a rokona leveleit, ágait,
s ő eközben végig tehetetlenül szenved.
Amikor pedig rá kerül a sor, hiszi, eljött a vég,
érzi a bántalmazó kezeket, kínzó fájdalmat,
és rettegve könyörög, hagyják élni még.
A növények néma sikolya mindig az is marad,
néma, mely nem rengeti meg eme világot,
e világot, amely a pusztulás felé halad.
Kitörni készül a vulkán, rettentő ereje egyre nő,
belülről régóta feszíti a fortyogó, izzó láva,
s a közelében perzselve fojtogat a hő.
Kitörni készül a vulkán, vészterhes idők járnak,
amint dühe rázúdul a védtelen élővilágra,
sokuknak már nem lesz többé másnap.
Nem veszik észre az állatok, hogy csapdába kerültek,
és lépre csalták mindőjüket a sok édes csalétekkel,
miközben ők, az evés gyönyörébe merültek.
Nem tűnik fel nekik, hogy a területüket bekerítették,
és körös-körül kerítések, rácsok vannak telepítve,
s a legtöbbjüket pedig már rég leterítették.
Nem veszik észre az állatok, hogy a végüket akarják,
és az eddigi életüknek mindörökre vége fog lenni,
s többé nem tudják majd, mi is a szabadság.
Amikor mérgező gombák kerülnek bele a kosárba,
és igyekeznek megbújni a sok ehető között,
akkor az étel nem sikerül túl csodásra.
Amikor mérgező gombák kerülnek le a gyomorba,
akkor bármily finom is volt az ebéd, vacsora,
az étkező fájdalmasan juthat a pokolba.
A politika és a pénz megmérgezi az ismert világot,
kizsákmányolja és az elpusztulás felé sodorja,
eltiporja az életet, a legapróbb virágot.
Mételyként beépül a mindennapokba, a percekbe,
és ott sunyin olyan méretű károkat tud okozni,
hogy az emberek menekülnének fejvesztve.
A politika és a pénz összefonódása igen veszélyes,
behálóz mindent, mint a legerősebb pókháló,
s a történelemben sosem volt szemérmes.
Aki harc nélkül feladja, az elpusztul remény nélkül,
ha nem küzd meg a szabadságáért, s az életéért,
semmiféle kegyelmet nem is érdemel végül.
Aki harc nélkül feladja, az a saját sírját meg is ássa,
önmaga okozza a végzetét, mert gyáván térdel,
és mindeközben a lelkét a szégyen rágja.
Aki harc nélkül feladja, az elveszít mindent, örökre,
s az utolsó percben jön rá, hogy a népe is így jár,
még él, de már keselyűk köröznek fölötte.
Tündérország veszte gyorsan közeleg a sok butaság miatt,
az emberi hiszékenység és a félelem a táptalaja ennek,
s a sötétség erői, egyáltalán nem izgulnak emiatt.
Persze, hogy nem, hiszen pont ők okozzák ezt a zűrzavart,
ők rombolták szét az egykori Meseország régi világát is,
és hoztak a békesség nyugalmába vihart, s zivatart.
Elpusztítanak mindent, ami valaha jó volt, szép és szabad,
ami valaha is örömöt okozott, vidámságot, boldogságot,
s el akarják törölni az ég kékjét, a kellemes nyarat.
Tündérország veszte gyorsan közeleg, s a tündérek sírnak,
fejüket lehajtva szomorkodnak, amiért oly tehetetlenek,
és amiért a földi gonosszal, egyelőre nem bírnak.
