Saját alkotásaim
Furmányos furfangok által nyomják el az embereket,
s taszítják őket szegénységbe és a nyomorba,
pokollá téve a mindennapi reggeleket.
Sikeresen elveszik az életkedvet, s kiirtják a reményt,
ellehetetlenítik az életet magát, sajna örökre,
s eltipornak minden elesettet, szegényt.
Furmányos furfangok által pusztítják el ezt a világot,
nem kímélve sem ártatlant, sem becsületest,
s pláne nem azt, aki az igazáért kiállott.
Amíg a szegény dolgozik, addig a gazdag dőzsöl,
s míg az előbbi adózik és sokat szenved,
addig az utóbbi szórakozik, s flörtöl.
Amíg a szegény dolgozik, a gazdag bunkert épít,
s míg az előbbi éhezik, kilátástalan a sorsa,
addig az utóbbi tömegeket szédít.
Amíg a szegény dolgozik, a gazdag uralja a létet,
s míg az előbbi önmaga ássa a saját sírját,
addig az utóbbi irányítja a véget.
Amíg a szegény dolgozik, addig pusztít a gazdag,
s míg az előbbi gyáván fejet hajtva bólogat,
addig az utóbbi kiöli a csíráját a magnak.
Poloskák ostromolják az őszi kerteket és a házakat,
megpróbálnak bejutni az ajtókon, ablakokon át,
s ilyenkor annyira ártatlannak látszanak.
Valójában invazív fajként csupán elvonulnak kicsit,
és igyekeznek elrejtőzni egy időre, a hideg elől,
s pihenni, a tavaszi hadjáratuk előtt picit.
Poloskák ostromolják a növényi szárakat, leveleket,
elbitorolják az őshonos bogarak elől a területet,
nem érezve irántuk részvétet, s szeretetet.
Cudar idők járnak, s mindenfelé viharok tombolnak,
besötétedik az ég, a Nap a felhők mögé szorul,
és a villámok kegyetlenül rombolnak.
Pusztulás szele fúj és a halál szaga terjeng a légben,
irtózatos bűz árassza el a világ minden pontját,
s rettegés üti fel a fejét, a nappali éjben.
Cudar idők járnak és egyre közeledik a sötét végzet,
hihetetlen erők feszülnek egymásnak a térben,
s egyikük sem hátrál, míg nem végzett.
Mindenkiből előtörhet olykor a rossz énje,
főleg ha bántják, ha megsértik a lelkét,
s ilyenkor bárkit eltenne a jégre.
Hőség idején szintúgy árad a düh, a harag,
s minél jobban szenved ettől az ember,
a kínja annál inkább vele marad.
Mindenkiből előtörhet a pusztítani akarás,
amit megpróbálhat elnyomni, leplezni,
s végül rájön, felesleges a tagadás.
Állatoknak tartva kezelnek, s bánnak velünk,
elvárják, hogy ugorjunk a parancsszóra,
s önmagunkért semmit ne tegyünk.
Meghatározzák, hogy miről, mit gondoljunk,
mit szabad ennünk, miféléket is ihatunk,
s főleg semmit meg ne fontoljunk.
Eldöntik kit szerethetünk, kikkel kell élnünk,
kiknek kell átadni összegyűjtött javainkat,
s elérik, hogy folyamatosan féljünk.
Felforgatják, s elpusztítják a békés világunk,
megfigyelnek minden lehetséges módon,
és mindig tudják, miket is csinálunk.
Kísérleti patkányként bánnak a gyerekekkel,
s bármikor el is vehetik őket a szüleiktől,
leszámolnak az érzésekkel, szeretettel.
Állatoknak tartva, háziállatoknak, le is ölnek,
hiszen szentül hiszik, hogy ők különbek,
s eme hazug önámításnak be is dőlnek.
A mesék folyója egyre szélesedik, ahogy halad,
a történelmi korok óta hömpölyög a Földön,
s nyomában rengeteg szenny marad.
Az útján elmossa az új élet lehetőségét, a talajt,
s átvágva a hegyek között, a virágos réten,
oly sok életformát a pusztulásba taszajt.
Egykori tiszta vize immár mocskos és zavaros,
régi mivoltát megváltoztatta a sok méreg,
amelytől a hullámzása igen haragos.
A mesék folyója már semmi szépet nem mesél,
ellenkezőleg, felgyorsulva rombolja a tájat,
s hamarosan a világ összes pontjára elér.
Örvénylik a sötétség és egyre nagyobb az ereje,
lehúz magához a pokolba minden élőt,
s igen hatékony a gyilkos deleje.
Megbabonáz, s megfertőz, sikeresen manipulál,
bekebelezi a jót, az igazságot, s a valót,
önként pedig soha nem kapitulál.
Örvénylik a sötétség és a közelében dúl a halál,
pusztítja az értelmet ahogyan csak tudja,
de sikert, győzelmet soha nem talál.
A pusztítás lovasa keményen végzi a dolgát,
ahol feltűnik, ott lángba borul minden,
megkeserítve az emberek sorsát.
Nyomában jár a halál és az iszonyú rettegés,
égett tetemek jelzik, hogy merre haladt,
s nem maradt utána, csak szenvedés.
A pusztítás lovasa vágtat, nem fog megállni,
nem kímél és nem kegyelmez senkinek,
csak a szeretet tudja az útját lezárni.
Békésen alszik a tudat, édesden alussza álmát,
s miközben a jóról és a szépről álmodik,
gyilkosok veszik körül az ágyát.
Ezt persze nem veszi észre és nem is érzékeli,
hiszen annyira letompította már a méreg,
hogy nem működnek az érzékei.
Egyre többször beleszúrnak, mégsem zavarja,
számtalan sebből vérzik, de nem észleli,
a hóhérok hada a halálát akarja.
Békésen alszik a tudat, s a sírja meg van ásva,
mikorra feleszmélne a kábult állapotából,
már a koporsója is le van zárva.
