lét Archívum - 11 / 13 oldal

Emlékünk sem marad

Emlékünk sem marad, ha tétlenül várunk tovább,

ha elhisszük azt a sok hazugságot, becsapást,

elősegítjük a végzetünket, s nincs odább.

Kiirtanak minket a gonosz sötétség erői gyorsan,

írmagunk sem marad hátra a végtelen térben,

és elhullanak a családtagjaink is sorban.

Odavesznek a gyermekek, s a jövőjük romba dől,

ártatlanságuk elvész a semmibe, köddé válik,

és mindőjük hátában ott van már a tőr.

Emlékünk sem marad, csupán sírunkon a koszorú,

hihetetlen, hogy harc nélkül feladjuk a létünket,

s nem csak az, hanem tragikusan szomorú.

Milyen világban élnénk?

Milyen világban élnénk szívesen, örömmel, igazán,

egy irtózatos rémálomban, amely majd elpusztít,

s mely nem egyedüli a zsarnokság piacán?

Egy olyan borzalomban, ami most a létet fenyegeti,

és amely megöli mindazokat, akik élni akarnak,

s melyben erősen támadnak a gonosz seregei?

Milyen világban élnénk tovább a szokásos életünk,

olyanban, amiben béke, boldogság, egészség vár,

vagy amiben örök rabszolgaságban élhetünk?

Melyiket választanánk, az elnyomás tömény hadát,

vagy a szeretetet, a családot, a valódi igazságot,

és amelyben mindenki hallathatja a szavát?

A lét a tét

A lét a tét, nem más, csupán ennyi,

nem kellene már a létünkért tenni?

Biza eljött az ideje csatasorba állni,

s nem lustán a szent csodára várni!

Kiirtanak minket, hogyha hagyjuk,

a halált jobbról és balról is kapjuk.

Belefúlunk a gonosznak mocsarába,

s öntik a mérget mindőnk poharába.

El akarnak taposni, mint a férgeket,

s kitörölni az eddigi, tűrhető éveket.

Semmivé foszlik az összes tettünk,

s nézzük meg, hogy mivé is lettünk!

Elveszik tőlünk a levegőt és a jövőt,

elhamvasztják a fájón, sírva nyögőt.

Olyan ügyesen osztják meg a népet,

minden jó és szép a pokolban éghet.

Ím a gyerekek is céltáblákká váltak,

s ezzel a reményeik máris elszálltak.

Nem állnak le, s nem kegyelmeznek,

minden ellenállót megfegyelmeznek.

A lét a tét, nem más, csupán ennyi,

nem kellene már a létünkért tenni?

Biza eljött az ideje csatasorba állni,

s nem lustán a szent csodára várni!

Fenyegetésből és zsarolásból

Fenyegetésből és zsarolásból állnak mostanság a napok,

ennek a borzalomnak szinte mindenki ki van téve,

s a következményét viselik a kicsik, s a nagyok.

Ijesztgetés, rémítgetés tölti be az életünk minden percét,

s nem lehet nyugodtan dolgozni, tanulni, szórakozni,

a bábok bármi áron végrehajtanák a gonosz tervét.

Nekik nem számít más, csak a pénz és a hatalom deleje,

a fizetett bérencek hosszú sora, a hazug médiaterror,

mindezek a sötétség igazi, gyilkos, s aljas ereje.

Fenyegetésből és zsarolásból készül számunkra a halál,

s nem mondanak le arról, hogy eltöröljék a létünket,

és győzni fognak, ha a fény új erőre nem talál.

Szösszenet

Szösszenet az egész létünk ebben az időben,

és meglehet emlékünk sem marad a jövőben.

Éppen ezért nem mindegy, bármit is teszünk,

hogy tiszta, vagy mocskos marad-e a nevünk.

Szösszenet vagyunk, semmi más, nem egyéb,

szólhatnak rólunk regék, történetek és mesék.

Netán elfeledhet minket a történelem, a világ,

csak a sírjainkon marad pár elszáradt virág.

Hol marad az ész?

Hol marad az ész a vészterhes gondok közepette,

miért nem mutatkozik, hogyan lapulhat sunyin,

s miért ijeszti meg annyira a vég közeledte?

Miképpen hagyhatja magára a harcban az embert,

mi lehet az oka a gyávaságának és a félelmének,

s miféle okból hagyja elbukni, amit kedvelt?

Hogyan fordult szembe a szeretteivel, a családdal,

a baráti köreivel, a szerelmeivel és a világgal,

ahelyett, hogy leszámolt volna a galáddal?

Hol marad az ész, mikor a létnek a vége közeleg,

ennyire visszafejlődött volna az idők folyamán,

s reszketve majd az idők végéig kesereg?

Hazugságok hálójában

Hazugságok hálójában vergődik manapság a világ,

a sötétség ellepi a lelkeket, lebénítja a szíveket,

s feltörnek erőteljesen a mélyből a hibák.

A hibák, melyek megmutatják az ember gyengéjét,

rávilágítanak a hiszékenységére, a butaságára,

s maradandóan megfertőzhetik az elméjét.

A csapból is folyik a méreg, gyilkosan, keményen,

nem kegyelmez senkinek, nem ismer kíméletet,

s átgázolhat valamennyi szép reményen.

Átgázol emberek millióin, s eltiporja a létet magát,

nem kímél sem nőt, sem férfit, sem gyermeket,

igyekszik elhallgattatni az igazság szavát.

Hazugságok hálójában fuldoklik a lét, s az értelem,

kínzóan szenved a becsület és a tisztesség java,

ám a gonoszok hatalma sem lehet végtelen.

Mi a fontosabb

Mi a fontosabb, a saját testünk, s a lelkünk,

vagy bármilyen üdülés, koncert, foci,

ahol sikerül kis örömre lelnünk?

Az, hogy genetikánk érintetlenül maradjon,

s azok maradjunk, akinek születtünk,

vagy az, hogy a terv haladjon?

Hagyjuk a sejtjeink, szöveteink rombolását,

s tétlenül nézzük végig a kísérleteket,

a nem létező erők tombolását?

Állatként örökre bezárva akarunk élni eztán,

állandóan kiszolgáltatva a félelemnek,

s elbukni az életet jelentő deszkán?

Mi számít jobban, a szeretteink, a családunk,

a gyerekek, kicsik, nagyok, s a barátok,

vagy, hogy a hullasorba beálljunk?

Mi a fontosabb, a szabad élet, a normális lét,

vagy az engedelmesség gyáván, ostobán,

miközben az élet, vagy a halál a tét?

Illúzió

Illúzió mérgező köde ereszkedett a Földre,

beleivódott a sejtekbe, a szövetekbe,

s beszivárgott mélyen a földbe.

Elhomályosította a tudatot, s a létet magát,

elhitette, hogy amit láttat, csak az a jó,

s kétségbe ne vonják a szavát.

Ügyesen manipulálta a gyengélkedő elmét,

s kiterítette eléjük csodás jövőjüket,

mint remekbe szabott kelmét.

Elhitette, varázslatos az élet, amit ő mutat,

s nincsen szebb a nincstelenségnél,

sötét párája mutatja az utat.

Illúzió gyilkos levegője suhan a fák között,

és nyomában rothadnak a levelek,

mikor elsuhan mind fölött.

A rét virágai elhervadnak, s a fű megsárgul,

az állatvilág is szenved, haldoklik,

és a legtöbbjük bizony elárvul.

Az emberek örömükben eltávoztak önként,

az értelem nem hitte el az illúziót,

és felszámolta azt ködként.

A szabadság lángja

A szabadság lángja egykor fennen ragyogott,

s ha be kellett világítania a sötét térbe,

bizony soha nem habozott.

Éltette az embereket, s a szíveket melengette,

reményt vitt a reménytelenség idején,

sokaknak az életet jelentette.

Manapság megpróbálják eltaposni, de végleg,

a gonosz erőknek nagyon útjában van,

ám híre megmaradhat névleg.

A lángja erősen gyengül, az ereje is elhagyja,

szinte csak pislákol már benne az élet,

izzó parazsát a szél felkapja.

A szabadság lángja haldoklik, viszont még él,

s ha az igaz, tiszta szívek ereje táplálja,

összeszedve magát új életre kél.

h	K	s	c	p	s	v
		1	2	3	4	5
6	7	8	9	10	11	12
13	14	15	16	17	18	19
20	21	22	23	24	25	26
27	28	29	30	31