Saját alkotásaim
Kinek ne lennének komoly gondjai, fájdalma, s bánata,
szerelmi csalódásai, kudarca önnön vágyai terén,
és ki az, akinek mindez biza nem ártana?
Kinek ne lennének komoly gondjai, tragédiája, végzete,
csalódásai, félelmei, s nehezen beteljesülő álmai,
és mikor érhet vajon véget ez a rémmese?
Ki szeretne egy olyan világot, amelyikben csak szolga,
amelyikben egy senki és nem számít embernek,
s kizárólag csak az engedelmesség a dolga?
Amelyikben nincs semmije és főleg szabadsága nincs,
nem dönthet semmiről, s nem is gondolkodhat,
ki számára lenne ez a legdrágább kincs?
Ki vágyna rá, hogy a gyermekeit elvegyék tőle örökre,
s miközben kidolgozná másoknak a szívét, lelkét,
nem is gondolhatna az ördögi körökre?
Ki szeretne egy olyan világot, mely árnyéka magának,
amelyben nincs érzelem és nincs értelem sem,
s melyben az igaz emberekre vadásznak?
Egyáltalán mennyit ér az életünk, vajon mennyit,
kezdettől a végig csak kihasználtak vagyunk,
és végezetül mégsem nyerünk semmit?
Egyáltalán mennyit ér az életünk, kinek mennyit,
az idő oly gyorsan elszalad, s mind elkopunk,
tényleg ennyit érünk, mindössze ennyit?
Mennyi kérdés marad válasz nélkül, amíg élünk,
és mennyire kiszolgáltatottak vagyunk,
mennyire rettegünk, s félünk.
Honnan is származunk, hogy keletkezett az élet,
hogyan válhattunk ilyen kihasználhatóvá,
ezen sokat gondolkodik a lélek.
Az értelem miként tompult el az utóbbi években,
hogyan lehetünk ennyire manipulálhatók,
s mennyi gond van az életben.
A szeretet miért nem bír el a sötét gonoszsággal,
és miért az kellene folyton, ami a másé,
hogyan számolnak le az igazsággal.
Az érzelmek és az érzések miért ennyire kuszák,
s miért vágyunk sokszor az elérhetetlenre,
a gondolataink gyakorta furák.
Mennyi kérdés marad válasz nélkül, biz mennyi,
és milyen nehéz megtalálni a válaszokat,
legalább lenne remény, egy cseppnyi.
Kinek ne lettek volna még fájó és szomorú percei,
égető szenvedése, szívét marcangoló bánata,
s terhei, mikkel nem tudott mit kezdeni?
Kit ne ért volna már csalódás az élete rögös útján,
s nem kínzott soha sérelem, igazságtalanság,
ki ne szeretett volna változtatni a sorsán?
Kinek ne lettek volna még boldogabb órái, napjai,
szeretetteli időszakai és pihentető éjszakái,
s oly titkai, amit magában kívánt tartani?
Ha nincs szeretet, akkor mi értelme a létnek,
mi értelme az állandó küszködésnek,
és hol marad a helye a fénynek?
Hol marad a helye a szívben az érzelmeknek,
s mi védi meg a lelkeket a fájdalomtól,
mit tarthatunk így értelmesnek?
Ha nincs szeretet, sötétbe fog borulni a világ,
elvész minden, ami egykoron érték volt,
s nem számítanak soha a hibák?
Hová tűnt az értelem, elhagyta az emberiség javát,
s miután megadta magát a mélységes sötétnek,
attól kezdve nem is hallja az igazság szavát?
Hová tűnt az értelem, hogy hagyhatta el a lelkeket,
hogyan válhatott semmivé, a gonosz kapcájává,
s ilyetén, hogy szerzett oly szörnyű perceket?
Megéri az élet azt a számtalan gondot és szenvedést,
a sok-sok fájdalmat, a rengeteg megpróbáltatást,
a meg nem értést, s a folyamatos megvetést?
Az álmaink és a vágyaink eltiprását, a hazugságokat,
a kihasználtságot, a szakadatlan terhelések sorát,
vajon levonjuk ebből egyszer a tanulságokat?
Miért olyan kevés a szeretet, s miért van a sok bánat,
olyan csodás is lehetne minden, ha azt akarnánk,
a jóság és a remény, kéz a kézben nem járhat?
Megéri az élet mindezt, megéri a végtelen küzdelem,
s leszedhetjük-e valaha a kitartásunk gyümölcsét,
vagy nekünk a kilátástalanság jut, szüntelen?
A szépség nem igazi érték, csak egy állapot csupán,
s amíg tart, lenyűgöző, elbűvölő és varázslatos,
szexis, ám ha elmúlik, mi lesz azután?
Amennyiben ez volt az egyetlen érték, akkor annyi,
semmi maradandó nem marad majd az utókorra,
ez lenne, amit valaki hátra tud hagyni?
Az idő kifog mindenen, a test is öregedésnek indul,
s miközben az ez ellen való küzdelem hiábavaló,
elhiheti bárki, hogy egyszer megifjul?
A szépség nem igazi érték, csak egy kis szösszenet,
s rövid lábjegyzet mindössze az élet keservében,
mindez megéri a szomorú könnyeket?
Milyenek is vagyunk, vajon ismerjük magunkat,
valóban tudjuk, hol vannak önnön határaink,
és hallatjuk-e a bajban a szavunkat?
Fontos-e nekünk, hogy mások milyennek látnak,
és tiszta szívvel tesszük-e a dolgunkat mindig,
avagy félünk, hogy eljön a másnap?
Nyugodtan alszunk, hisz a lelkiismeretünk tiszta,
vagy álmatlanul hánykolódunk egész éjszaka,
mivel a nyugodt álom igencsak ritka?
Milyenek is vagyunk, becstelenek, becsületesek,
jószívűek, segítőkészek, netán igen rosszak,
precízek, pontosak, vagy felületesek?
Minderre a válasz biza nem egyszerű, sőt, nehéz,
ám meglehet, a választ nem is kell keresnünk,
hiszen az igazság, magától is benéz.
