halál Archívum - 9 / 16 oldal

Mindannyian eltávozunk egyszer

Mindannyian eltávozunk egyszer, a sors dönt, mikor,

és nem mindegy, milyen emlékeket hagyunk hátra,

ahogyan az sem, a halál reánk hogyan tipor.

Mindenkinek más az útja és az élete más titkot takar,

vannak, akiknek könnyű szellő simítja a napjait,

míg másoknak az édes dolgok íze is fanyar.

Akadnak olyanok, kiknek semmi, soha nem lesz elég,

mindannyiszor belekötnek mindenbe, mibe lehet,

másoknak a létét teljesen beszövik a mesék.

Mindannyian eltávozunk egyszer, ez fájó és szomorú,

azonban abban legbelül mind reménykedhetünk,

a sírunkon mindig lesz majd virág, koszorú.

A szolgaság jelképével arcukon

A szolgaság jelképével arcukon, rémült szemekkel,

rettegő pillantásokkal és iszonyatos félelemmel,

fejüket lehajtva küzdenek a lelki sebekkel.

A sebekkel, amelyeket a zsarnoki hatalom okozott,

és melyeket a háttér sötétsége diktált a számukra,

a hiszékenység pedig a maximumra fokozott.

A másokra tekintés hihetetlen gyötrelem számukra,

s mivel sokan nem hordják a mocsoknak bélyegét,

még nagyobb teher nehezedik a ferde vállukra.

Magukban elátkoznak mindenkit, kik józanul élnek,

akik szeretik a szabadságot, s a tiszta levegővételt,

és az aljas hazugságok nyomásában sem félnek.

Meghipnotizáltan gyűlölködnek, ellenségük az ész,

és nem bírják eltűrni a józanságot, hiszen gyávák,

s nem ellenkeznek, amikor közeledik a vész.

A szolgaság jelképével arcukon a halálukra várnak,

és engedelmesen kiszolgálva a hóhérok parancsát,

a végzetnek az ösvényén is szemlesütve járnak.

Az utolsó esély

Az utolsó esély csupán egyszer adatik meg,

és ha elszalasztásra kerül ama lehetőség,

nem lesz több, mint egy koporsószeg.

Egy koporsószeg, mely egyedül keveset ér,

s amely nélkül ugyan nem zárt a koporsó,

a halál azonban mégis a maga útjára kél.

Azonban nem mindegy, hogy mikor visz el,

hiszen ki nem harcol meg a saját életéért,

az igazi nyugalmat a túlvilágon sem lel.

Addig a pillanatig azonban változhat a sors,

mivel becsülettel és kitartással küzdve,

a végzet nem lesz kegyetlenül gyors.

Az utolsó esély nem ajánlkozik fel kétszer,

s ha az ember nem meri megragadni azt,

marad a számára a végzetes kényszer.

Hipnotizáltak sokasága

Hipnotizáltak sokasága ballag a szakadék felé,

magukba mélyedve és halkan motyogva,

engedelmesen mennek a halál elé.

Útjuk közben éri őket sok inger, de nem érzik,

nem hallanak és nem is látnak már semmit,

s hogy miért ez a sorsuk, nem kérdik.

Pusztulásra ítéltettek gonosz és sötét erők által,

megfosztva a jogaiktól, s a szabadságuktól,

gyenge lelkük soha többé nem szárnyal.

Mindenfelől próbálják felébreszteni e tömeget,

sajnos azonban minden kísérlet hiábavaló,

magukkal rántanak sok fiatalt, s öreget.

Hipnotizáltak sokasága kullog, s meg nem áll,

nem hathat rájuk immáron semmi a világon,

minden álmuk, s vágyuk, végleg elszáll.

A kutyák és gazdáik

A kutyák és gazdáik szövetségesek igen rég,

jól összeszoktak, s együtt járnak vadászni,

az áldozatoknak kegyelmezzen az ég.

A kutyák jól tápláltak, s mindig kapnak enni,

már a kis jelekből is jól megértik egymást,

és a füttyöt hallva tudják mit kell tenni.

Felhajtják a vadat, legyen az bármily parány,

a halálba üldözik, megtépik és szaggatják,

s a feje ott lesz majd valakinek a falán.

A gazdák vérszemet kaptak és tervez szőttek,

hisz nekik kell az egész bolygó állatvilága,

s egy ideje már a háziállatokra is lőnek.

Kutyáik hűen, bőszen hajszolják a marhákat,

véres szájjal ölnek, a koncért, a maradékért,

és nemigen szeretik a csontos farhátat.

Birkahúst akarnak, s méghozzá nagyon sokat,

gyilkolnak naphosszat az év minden napján,

és a birkák húsába mélyednek a fogak.

A kutyák és gazdáik kapcsolatát az idő leöli,

s miután mind végrehajtják a feladatukat,

a társaság biz végül, mindőjüket lelövi.

Ki álmokba ringatja magát

Ki álmokba ringatja magát, csak későn tér észre,

csupán hánykolódik és a rémálmaitól izzad,

s nagyon sokára reagál a halálos vészre.

Nem látja át az igazságot és nem hiszi el a valót,

nem tűnik fel neki, hogy számára itt a vége,

és a dobogó szívébe döfték már a karót.

Nem fogja fel, hogy becsapták és el van ámítva,

s hiába beszélnek a családtagjai, a barátai,

a hazug média által jól be van kábítva.

Ki álmokba ringatja magát, könnyen ott is végzi,

ez ereje hamarosan elhagyja, immár végleg,

és összeesik, mikor a méreg kivégzi.

Emberként meghalni

Emberként meghalni manapság nem könnyű feladat,

megvédeni a saját szervezetünket és a testünket,

mielőtt az életünk éltető ereje végleg elapad.

Megóvni a szeretteinket is a rettenetes borzalmaktól,

hihetetlenül nehéz mindezeket kivitelezni sajnos,

hisz sokan nem tudnak a történő borzalmakról.

Emberként meghalni igen nehéz, eme sötét világban,

mert bemérgezve, rettegésben, s félelemben tartva,

módosítottan élhetnénk csak, a sötét rabigában.

A szörnyek tévéje

A szörnyek tévéje igazi borzalmakat sugároz,

a tartalmai hazugok és igazán fenyegetőek,

s vajmi kevés közük van a tudáshoz.

A megtévesztéshez és az ármányhoz biz igen,

az igazságról meg pláne tilos itt beszélni,

hisz arról azt sem tudják, az milyen.

Huszonnégy órában rémes félelmet keltenek,

a rettegés pedig a legkedveltebb műsoruk,

és a céljuk az, hogy ők nyerjenek.

Igen könnyen előidézik a hipnotikus álmokat,

figyelmeztetnek, levegőt venni is veszélyes,

és jobb feladni a szokásos vágyakat.

Áldozatra várnak, mindenki ölje meg magát,

s aki olyan szemtelen, hogy nem tenné,

annak a gyilkosaik ellátják a baját.

A szörnyek tévéje kiöli a lelkeket, s a tudatot,

ám amennyiben az emberek nem néznék,

elkerülnék a halálba vezető futamot.

Senki nem tudhatja 2

Senki nem tudhatja, hogy melyik a végső pillanat,

és mikor fejezi be majd az életét ezen a Földön,

s melyik napon jöhet el az utolsó pirkadat.

Nem lehet biztos benne, láthatja-e a Napot ismét,

bár hiszi, s reméli, folytatódnak a dolgos percei,

ám a szíve mégis sokszor elvinné biz innét.

Elvinné egy nyugodtabb, békésebb vidékre, tájra,

hol nincs rettegés, félelem, s nincsen rossz sem,

csakis szép, jó, vidámság és egészség várja.

Senki nem tudhatja, meddig ölelheti át a családját,

meddig cirógathatja a gyerekek kerekded arcát,

s melyik percben köszöntheti a saját halálát.

A kiirtás kapujában

A kiirtás kapujában állnak már a nagy tömegek,

rettegve, félelemmel átitatva és behódolva,

közöttük nők, férfiak, fiatalok, s öregek.

Homályos tudattal, gyáván és bénultan néznek,

legtöbbjük már gondolkodásra is képtelen,

s valamennyien a láthatatlantól félnek.

Félnek, mert elhiszik az aljas hazugságok sorát,

s agymosott zombiként engedelmeskednek,

nem mérlegelve mindennek a valós okát.

E viselkedésükkel a hóhérok kezére játszanak,

holott, ha elkezdenék használni az eszüket,

az élni akarásuknak adnának szárnyakat.

Egymással összefogva lerombolhatnák a tervet,

és visszakaphatnák az egykori jogaikat is,

ám tétlenül a lelkeik békére nem lelnek.

A kiirtás kapujában elhalnak az egykori fények,

és a felírat fennen hirdeti a belépők számára,

ti ostobák vagytok, s nem emberi lények.

h	K	s	c	p	s	v
				1	2	3
4	5	6	7	8	9	10
11	12	13	14	15	16	17
18	19	20	21	22	23	24
25	26	27	28	29	30	31