Saját alkotásaim
Örvénylik a sötétség és egyre nagyobb az ereje,
lehúz magához a pokolba minden élőt,
s igen hatékony a gyilkos deleje.
Megbabonáz, s megfertőz, sikeresen manipulál,
bekebelezi a jót, az igazságot, s a valót,
önként pedig soha nem kapitulál.
Örvénylik a sötétség és a közelében dúl a halál,
pusztítja az értelmet ahogyan csak tudja,
de sikert, győzelmet soha nem talál.
A Halál kapujában minden fájdalom véget ér,
nem lesz több probléma, gond és baj,
immár az örök nyugalom a cél.
Ott áll a kaszás, s megnyugtat, nem kell félni,
ezután megszűnik a szenvedés, a kín,
s a birodalmában jól lehet élni.
Elszáll valamennyi adósság, nincs több teher,
viszont megmarad a feltétlen szeretet,
s itt egy lélek, semmiért sem felel.
A Halál kapujában indul egy út a végtelenbe,
fel a csillagok közé, s az időtlen időkbe,
honnan vissza lehet nézni éjjelente.
A pusztítás lovasa keményen végzi a dolgát,
ahol feltűnik, ott lángba borul minden,
megkeserítve az emberek sorsát.
Nyomában jár a halál és az iszonyú rettegés,
égett tetemek jelzik, hogy merre haladt,
s nem maradt utána, csak szenvedés.
A pusztítás lovasa vágtat, nem fog megállni,
nem kímél és nem kegyelmez senkinek,
csak a szeretet tudja az útját lezárni.
Mindenkiért eljön majd egyszer a végzet hintaja,
egy fekete paripa húzza és színarany díszíti,
s jelzi, hogy kihunyt az illető csillaga.
Mikor megjelenik, magával hozza a végső békét,
a megnyugvást, s a gondoktól mentes létet,
és a végtelen soha véget nem érő végét.
Mindenkiért eljön egy napon, lehet az bármikor,
beszállni e hintóba muszáj, nincs menekvés,
az emberek lelke feleslegesen pánikol.
Mikor jön értünk a halál, bizony nagyon félünk,
holott az élet kemény, kegyetlen és gonosz,
s rádöbbenünk, hogy nem is éltünk.
Szemfényvesztés, hazugság, áltatás volt minden,
az ember ostobán hitt a hazugok szavában,
s állította, hogy ilyen bizony nincsen.
Még akkor is hitetlenkedve a tükör előtt bámult,
mikor új és még újabb terhekkel sújtották,
s mindebbe a lelke is nagyon belefásult.
Nem tudta, s nem akarta megérteni, nem számít,
nem tényező ebben a sötét, komor világban,
és az ellenségei sokasága soha nem tágít.
Mikor jön értünk a halál, elhozza az örök békét,
a végleges nyugalmat, az idők végtelenjét,
s valamennyi átélt borzalomnak a végét.
A Halál szeretettel vár mindannyiunkra a birtokán,
s miközben folyvást feni a legjobb kaszáját,
az érzése irántunk látszik a fintorán.
A kapujában közli velünk, hogy nála biztos a béke,
nincs többé semmilyen probléma, gond, baj,
s örül, hogy eljutottunk hozzá végre.
Eztán nem gyötör minket tovább semmiféle bánat,
nem kínozhat betegség, járvány, s fájdalom,
és minden adósság semmissé válhat.
Nem dönthet nyomorba senkit, semmiféle gonosz,
nem tiporja el álmainkat a gyilkos hatalom,
s az érzelmi zűrzavar sebeket nem okoz.
Nem fenyegethet soha már a kilakoltatás veszélye,
és nem gyötörhetnek az izzasztó rémálmok,
nem játszhat velünk a sorsnak szeszélye.
A Halál szeretettel vár, s mindőnket a keblére ölel,
az árnya ott lebegett mindig a fejünk felett,
távolinak hittük, pedig itt volt, közel.
Mikor elveszítünk valakit, az nagyon tud fájni,
ésszel fel sem fogható és iszonyatos érzés,
s mindezt megtapasztalhatja bárki.
Sőt, meg is fogja, bármennyire nem is óhajtja,
hiábavalóan nem akarja elhinni, megérteni,
s hiába is tagadja, az álmait sóhajtva.
Olyannyira szomorú, s olyannyira szenvesztő,
elképzelhetetlenül tragikus, fel nem fogható,
és mindent felülmúlóan rettentő.
Mikor elveszítünk valakit, magunknak is vége,
a lelkünk soha nem heverheti ki a bánatot,
s mindig szenvedni fog, a haláltól félve.
Az életben egy a biztos, mégpedig a halál,
az elől senki nem bújhat el sohasem,
s ha el is bújik, akkor is reá talál.
A gazdagok úgy vágyják az időt nyújtani,
fizetnek bármennyit, csak élhessenek,
s mégis elpattannak az életük húrjai.
A szegényeknek sokszor megváltás lenne,
hisz annyi teherrel, gonddal küzdenek,
s csak a menekülést látják benne.
Az életben egy a biztos, hogy eljön a vég,
s megment minden rossztól, gonosztól,
ahogy elődeink megtapasztalták rég.
Újra vonyítanak a sakálok a sötét éjszakában,
s újra messzire száll éles, fülsértő hangjuk,
mint mindig, a pusztítás évszakában.
Ismét hallik a hiénák hátborzongató nevetése,
kísérteties kacajuk megrémít minden lényt,
és sohasem tűnhet el a feledésbe.
Eme szörnyű hangok felborzolják az idegeket,
s a békében legelő állatok jól megrettennek,
hiszen mostantól mindőjük fenyegetett.
Bármelyikükből zsákmány lehet akár azonnal,
s valamennyiük elveszítheti hamar az életét,
mivel nem bírnak el a ragadozó fajokkal.
Újra a vonyítás, a rettentő, kísérteties nevetés,
ám ha a zsákmányállatok végre harcolnának,
nem lenne olyan sikeres a halálba terelés.
Iszonyat mennyit szenved az ember életében,
rettenetes forróság kínozza, gyötri a testét,
s annak a hatása nem marad észrevétlen.
Töménytelen munka, s teendő terheli a vállát,
alig van szabadideje, amikor pihenhetne,
és sokszor kimerülten elhúzza a száját.
Az életét szabályok, s tiltások sora korlátozza,
nem szabad ezt, tilos amazt és így tovább,
a napjait nem önmaga kormányozza.
Mikor odáig jutna, hogy a szeretteivel legyen,
már szinte romokban hever a lelki állapota,
s csak alig több, mint egy tetem.
Iszonyat mit kell elviselni és kibírni a halálig,
mennyi fájdalom, s bánat nehezíti az útját,
amíg roncsként eljut az utolsó határig.
