halál Archívum - 5 / 16 oldal

Egész életünkben

Egész életünkben, csupán mások szolgái vagyunk,

kidolgozzuk a lelkünket, a majdnem semmiért,

s magunk után szinte semmit nem hagyunk.

Nem fognak emlékezni reánk, mint dicső hősökre,

s mint egyfajta segítőre, támaszra, támogatóra,

sokkal inkább, mint gyáva, senki ősökre.

Azért élünk, hogy egyesek jól élhessenek általunk,

és miközben ők dőzsölnek a mi munkánk által,

mi csak a békés halálunkra várhatunk.

Egész életünkben számtalan bánat és keserűség ér,

megannyi lelki sebet szerzünk, sok fájdalmat,

ez az élet ennyi szenvedést tényleg megér?

Már alig vonszolja magát

Már alig vonszolja magát a szerencsétlen ember,

mindene fáj, folyamatosan kínok gyötrik,

s békességet, nyugalmat nem lel.

Életben maradnia sem könnyű, hiszen elég idős,

és mégsem szabadulhat, halálig dolgozik,

mert a világban az igazság erős.

Muszáj addig küzdenie, amíg képes talpra állni,

míg a szemeit véglegesen le nem hunyja,

s jól tudja, jót sosem szabad várni.

Már alig vonszolja magát, fogytán egykori ereje,

ám még így sem engedik visszavonulni,

s végül reá zárul a koporsó fedele.

Amíg valaki meghal

Amíg valaki meghal, számtalan problémája akad,

alig van nap, amikor igazán nyugodt lehet,

s mindez a világ gonoszságából fakad.

Rengeteg küzdelem és sok félelem keseríti a létet,

számtalan gond nehezíti a mindennapokat,

ám az élet nem érhet ilyen csúfos véget.

Muszáj küzdeni, mert egyszerűen más kiút nincs,

s ez még akkor is igaz, ha sajnos hihetetlen,

bizony az akarat, a kitartás nagy kincs.

Amíg valaki meghal, szétzúzzák a lelkét sokszor,

megalázzák, megtiporják és földbe tapossák,

viszont a remény így is az életre voksol.

Észre sem vesszük

Észre sem vesszük és már le is telt az életünk,

le vagyunk foglalva nagyon, folyamatosan,

s nem fogjuk fel, csak keveset élhetünk.

Kihasználnak minket, amíg csak járni tudunk,

és amikor már arra sem vagyunk képesek,

a legvégén talán kis levegőhöz jutunk.

Talán, hiszen addig még ki kellene húzni élve,

gyengén, betegesen, nem lesz épp könnyű,

és fájdalmas arccal nézünk fel az égre.

Fáradt szemeink a könnyek tavában fürdenek,

szép emlékeink megelevenednek utoljára,

s felénk szomorkás mosolyt küldenek.

Észre sem vesszük, amikor értünk jön a halál,

átöleli a vállunkat, megsimítja az arcunkat,

s a lelkünk szabad lesz, mint egy madár.

Miután meghalunk

Miután meghalunk, átjutunk egy jobb világba,

hol nincs többé fájdalom, örök béke honol,

és ahol a fény kapuja előttünk kitárva.

Ott együtt létezünk majd az idő végtelenjével,

s minden tettünk visszhangzik a galaxisban,

a lehetséges legapróbb részletességgel.

Miután meghalunk, a lelkünk önmagára talál,

és eggyé válik azzal a felfoghatatlan erővel,

amelyet nem riaszt soha többé a halál.

Kihasználtan élni

Kihasználtan élni igazi boldogság e világban,

olyan jó, ha kizsákmányolják az embert,

s ha alulmaradhat az érdemi vitákban.

Igazi álom, amikor halálig fizetjük az adókat,

s végül senkinek nem maradhat semmije,

hiszen el kell tartani a hazug csalókat.

Nincs jobb annál, mint lemondani mindenről,

hagyni, hogy kiöljék belőlünk a lelket is,

s aztán örömtáncot lejteni mindettől.

Kihasználtan élni a legjobb dolog, mi létezik,

örömteli, hogy életünk főképp szenvedés,

s hogy a halál mosolyogva érkezik.

Egy reménytelen világban

Egy reménytelen világban, reményt adni igen nehéz,

s nagyon nehéz az összetört lelkek sebeit ápolni,

hiszen felfoghatatlan ami történik, az egész.

Tervezett gazdasági válság és gerjesztett háború dúl,

folyamatos a cselszövés, az intrika, az ármány,

s ez addig tart, amíg az emberiség belefúl.

Mindennap beszürkíti az eget a reánk kiszórt méreg,

s a természetesen kék ég így elveszíti a varázsát,

végleg kiégnek a reményhez vezető fények.

Egy reménytelen világban mindennap egy rémálom,

feszültséggel, félelemmel és rettegéssel telített,

s végül ott állunk, a halálba menő sétányon.

Mindenki fölött

Mindenki fölött eljár az idő, s mind elkopunk,

sem az elménk, sem a testünk nem a régi,

és biz lassacskán teljesen elfogyunk.

A teljesítményünk gyengül, a lelkünk kifárad,

nem tudunk gyorsan futni, mint egykor,

és a szánk már a beszédtől kiszárad.

Nem tudunk felugrani az asztalra páros lábbal,

nem ragyogunk, mint a fény a sötétben,

és nem birkózunk meg sok számmal.

A vágyaink még éltetnek, bár a szívünk fárad,

az érzéseinkben sokkal több a zűrzavar,

és az énünk eme helyzet ellen lázad.

A feledékenység többször látogat meg minket,

s minden alkalommal másként látjuk azt,

mennyire tudjuk teljesíteni a szintet.

Ugyanakkor mások ugyanazt várják el tőlünk,

ugyanazt, mint húsz, netán harminc éve,

s nem nézik, hogy mi is lett belőlünk.

Mindenki fölött ott függ a végzetnek kaszája,

s hiába nem hagytuk el fiatalon a világot,

utunk egyetlen helyre vezet, a halálba.

Született vesztes

Született vesztes a Földön valamennyi ember,

hisz bármilyen ügyesen játsszon a sorssal,

a végén a halál karjaiból kiutat nem lel.

Hiába okos, bátor, idős, fiatal, nő, netán férfi,

s lehet akármilyen talpraesett, vagy ügyes,

egyiküknek sem sikerül örökké élni.

Lehet vidám, jólelkű, kedves, vagy szomorú,

segítőkész, mogorva, esetleg irtó gonosz,

a sírjukon ott díszeleg majd a koszorú.

Akár csóró, szegény, vagy iszonyúan gazdag,

s élhet az utcán, vagy hatalmas kastélyban,

végül majd mind a temetőben laknak.

Született vesztes mind, aki ezen a világon él,

s hiábavaló küzdeni, mert ebből nincs kiút,

hiába retteg ettől mindenki és hiába fél.

Amikor a lélek belefárad

Amikor a lélek belefárad, a test is hamar feladja,

leépül, megbetegszik, s teljesen ronccsá lesz,

mielőtt önmagát a halálnak megadja.

Addig azonban számtalan kín és fájdalom gyötri,

hihetetlen gyötrelmek színesítik a végső utat,

s mindezek elől képtelenség elszökni.

Amikor a lélek belefárad, fájlalja azt is, hogy élt,

hiszen vajmi kevés jóban, örömben volt része,

s földi léte nagy részében csakis félt.

h	K	s	c	p	s	v
				1	2	3
4	5	6	7	8	9	10
11	12	13	14	15	16	17
18	19	20	21	22	23	24
25	26	27	28	29	30	31