Saját alkotásaim
Amikor egy szerelmes szívet gúzsba köt a kultúra, a szokás,
s a kort alapjaiban meghatározó elvárások sokasága,
akkor a szerelmes nőn, hatalmas a nyomás.
Amikor egy szerelmes szívet gúzsba köt a társadalom, a hit,
s önmaga is állandóan szenved a lelke mély sebeitől,
új kapcsolat felé csak félve és nehezen nyit.
A pusztítás angyala előtört a mélyből, a legsötétebb éjből,
s megkezdte kedvenc szórakozását, a rombolást,
nem számításból, egyszerűen csak kéjből.
A pusztítás angyala előtört a mélyből, s a nyomában halál,
számára az emberek félelme igazi gyönyört okoz,
és ezt teszi mindaddig, amíg életet talál.
Kinek ne lennének komoly gondjai, fájdalma, s bánata,
szerelmi csalódásai, kudarca önnön vágyai terén,
és ki az, akinek mindez biza nem ártana?
Kinek ne lennének komoly gondjai, tragédiája, végzete,
csalódásai, félelmei, s nehezen beteljesülő álmai,
és mikor érhet vajon véget ez a rémmese?
Amikor kezd elfogyni a levegő, fulladozik az ember,
a látása elhomályosul, az agya pedig eltompul,
és hirtelen, eme helyzetből kiutat nem lel.
Erőlködni kezd, levegőért kapkod, s félelem járja át,
miközben szédül, önmaga életére gondol végig,
ám a megmenekülésére esélyt biz nem lát.
Amikor kezd elfogyni a levegő és a reményt kizárja,
térdre rogy, szenved, s ekkor fény veszi körül,
feltűnik egy angyal, aki az ablakot kitárja.
Reménytelenségben reményre várva szenvednek sokan,
feszülten ébrednek reggel és este úgy fekszenek,
miközben az idő folyamatosan rohan.
Reménytelenségben reményre várva, dermesztő az élet,
keserű percek uralják a legszebb pillanatokat is,
s állandó félelemben él számtalan lélek.
Kitartani nagyon nehéz, viharban, egy hajó fedélzetén,
mikor jobbra-balra dől, borul és csúszik minden,
s a rémület erőt vesz, a hajó személyzetén.
Ugyanúgy eluralkodik a pánik a bizonytalanság idején,
az egyre sötétebbé váló sors kemény napjaiban,
és a lelkek nem pihenhetnek a béke szigetén.
Kitartani nagyon nehéz e kegyetlen, s gonosz világban,
melyben a szeretet a padlón hever, az élet a halál,
s az értelem nem győzhet, az ostoba vitákban.
Szívbemarkoló gondolatok foglalkoztatják a lelkeket,
a bizonytalanság, a kilátástalanság, s a félelem,
a valóság pedig nem könnyíti a helyzetet.
Szívbemarkoló gondolatok gyötrik az emberek hadát,
veszik el az élet sava-borsát, megkeserítve azt,
elnémítva a józanság és az értelem szavát.
Aki élni akar, az semmiképpen, soha ne legyen beteg,
mivel a régi, Hippokratészi eskü, immár a múlté,
és jó fizetségért lecsukódnak az orvosi szemek.
Sokuk befogja a fülét is, hogy ne hallja betegei szavát,
hiszen nem is érdekli az állapotuk, s a fájó kínjaik,
egyedül egyet tart szem előtt, csak a saját javát.
Nem érdekelt a gyógyításban, mert nem azért fizetik,
lényegtelenek az idősek, a gyengék és az elesettek,
ám jó, segítő szándékukat, oly hazugul elhitetik.
A kiírt gyógyszerek utáni jutalék, na az bizony számít,
meg a számtalan betegség, beteggel való elhitetése,
és a fehér köpeny látványa önmagában elkábít.
Újabban erősen megkopott, az egykor csodás hivatás,
elpárolgott a tisztelet és a bizalom az irányukban,
s a tevékenységük után, túlontúl sok a ríkatás.
Aki élni akar, az küzdjön önmaga, az utolsó percekig,
és igyekezzen talpon is maradni, amíg csak lehet,
s ne aszerint, ahogy a halálát mások tervezik.
Reménytelenül az élet nem más, mint szenvedés,
amelyben mindennap csupán kínzó teher,
és minden éjszaka félelem, rettegés.
Reménytelenül élni olyan, mintha nem is élnénk,
mintha csak bábok lennénk a sötétségben,
s folyamatosan a pokol tüzén égnénk.
Aki ébren is alszik, annak a valóság csak álom,
nem fogja fel a körötte lévő történéseket,
s nem zavarja a nyakába tett járom.
Nem hisz el semmit abból, ami sajnos biz igaz,
s nem akarja megérteni azt sem, amit lát,
számára az igazság soha nem vigasz.
Aki ébren is alszik, annak koromsötét a jövője,
persze a jelene is csupán tragédiák sora,
és kizárólag a félelmet viszi a jövőbe.
