Saját alkotásaim
Egy esős éjszakán, amikor a Hold felhők mögé kerül,
s az emberek álmatlanul vergődnek ágyaikban,
rémisztő gondolatok sokasága kerül felül.
Eme gondolatok alaposan fel tudják kavarni a lelket,
s megrémítik a szívet is, mely szeretetre vágyik,
ám a mai időkben nyugalmat nem lelhet.
Egy esős éjszakán, amikor villámok cikáznak az égen,
s a félelem uralja az elméket, hogy mi történik,
mély érzések és vágyak születnek az éjben.
Zűrzavar és káosz uralja a mindennapok perceit,
emberek milliói rettegnek, s bizonytalanok,
közben rájuk hárítják a világ terheit.
Szemfényvesztés zajlik, a homály egyre csak nő,
nehéz átlátni a sötétség szövevényes hálóján,
amit a láthatatlan kezek sokasága sző.
Zűrzavar és káosz fojtogat mindent, főleg a létet,
s ha az emberiség nem képes magához térni,
a végzet az asztalra teszi az utolsó tétet.
A szünidő végeztével, a Riogatás újra az útját járja,
és igyekszik bekopogtatni valamennyi ablakon,
örvendezik a szíve, ha a rettegést látja.
Szélesen mosolyog, amikor megfelelő alanyra talál,
akivel el tudja hitetni, hogy eme világnak vége,
s a szörnyűségekben soha nincs határ.
Belül kuncog, mikor a szerencsétlen könyörög neki,
mondván, hogy bármit megtesz, bármit elfogad,
s végül mindenét a kínzója kezébe teszi.
A Riogatás ennyivel nem éri be, neki mindenki kell,
nem adhatja alább, hiszen nem ezzel bízták meg,
és amíg nem teljesít, békességre nem lel.
A szünidő végeztével megkezdődik az őszi learatás,
az elvetett magok termése immár leszedésre vár,
ám muszáj sietni, mert nagy a lemaradás.
A sötétség leple ügyesen elrejti az éjszaka lényeit,
s így azok láthatatlanul vadásznak, ölnek,
elkerülve a nappalok tiszta fényeit.
Ha nappal tennék mindezt, csökkenne az esélyük,
hisz valamennyi áldozat megláthatná őket,
és hihetetlen harag zúdulna feléjük.
A sötétség leple rémületet, rettegést, félelmet kelt,
s amennyiben nem süthetne ki többé a Nap,
az éjsötét tudná, máris háborút nyert.
Hiába fél az ember a sötétségtől, ha tétlenül vár,
s ha nem őrzi a fényt, amely megmentheti,
akkor biz a reménye a semmibe száll.
Onnan pedig nincs visszaút, s nincs újabb esély,
a kíméletlen viharok korában elhal, ami jó,
és ami marad, az a hatalmas veszély.
Hiába fél az ember, azzal rosszat tesz magának,
s így nem menekülhet meg a végzete elől,
csupán szabad utat enged a halálnak.
Meddig tűri a lélek, hogy eltiporják újból és újra,
folyton megalázzák, elvegyék az életkedvét is,
s mindezt tegyék a jó köntösébe bújva?
Mikor ébred fel végre az altatásból, s az álomból,
mert úgy alszik, mint egykoron Csipkerózsika,
de a lelket ki szabadítja meg az átoktól?
A hiszékenység nem erény, sőt, a gyengeség jele,
a bizonytalanságé, a tudatlanságé, s a félelemé,
felnyílhat egyszer az emberek szeme?
Meddig tűri a lélek a semmibevételt, a fájdalmat,
képes lesz valaha magára találni és ha mégsem,
érdemel-e végül bármiféle szánalmat?
A rémisztő lábnyomok félelemmel töltik el a lelket,
van közöttük kicsi, nagy és lúdtalpas lenyomat,
ám az ökolábnyom az, amely sikerre lelhet.
Félelmetes, hiszen ezt hangoztatja a tévé, s a rádió,
ne használj sok vizet, ne lépj ki a házadból sem,
ám meglepő módon, nem ezt súgja a ráció.
Ne járj autóval, csak a tömegközlekedés az, ami jó,
s a legapróbb rezdülésed is kárt tesz mindenfelé,
a kiváltságok sokasága, csakis az elitnek való.
Ne egyél állati fehérjét, hiszen finomabb egy bogár,
sem a gyümölcsök, sem a tej, nem neked valóak,
ha nem hiszed el, elnyel majd a sötét mocsár.
Ne fürödj, s ne moss, örülj, hogy egyáltalán élhetsz,
a készpénz nélküli világban csakis rab lehetsz,
bármennyire hitetlenkedsz, hiába kétkedsz.
Bűntudatot próbálnak kelteni, reszkessen az ember,
mivel csakis miatta van ilyen helyzetben a világ,
s amíg a fajtája él, a Föld nyugalmat nem lel.
A rémisztő lábnyomok ökoálmokat vetítenek elénk,
s eme álmokban már ökohullák vagyunk csupán,
ilyen hazug gondolatokat sulykolnak belénk.
Álmodozni a sötétségben, amikor a Hold is alszik,
nem túl jó, a csillagok sem ragyognak odafönt,
és az elmékben valami furcsa vihar zajlik.
Rémálmok gyötrik a lelkeket, félelmet gerjesztve,
izzadtságtól tapadtan remegnek az alvó testek,
s menekülnének már mindebből fejvesztve.
Álmodozni a sötétségben, bizony keserű álmodás,
és persze mindez igen jó az éjszaka rémeinek,
melyeknek a mi létünk, egy rémes látomás.
Néha magunk sem tudjuk, hogy mit is akarunk,
s míg tétován állunk, várva a sült galambra,
addig bizony csak tévutakon haladunk.
Várjuk a csodát, a varázst, s a felmentő sereget,
amely megment bennünket önmagunktól is,
reményből pedig nem kapunk eleget.
Áhítjuk a szeretetet, a szerelmet, s egy jó életet,
a vidámságot, a békességet, a boldogságot,
és megálmodunk minden részletet.
Kihagyjuk a lehetőségeket, mert nagyon félünk,
bátorságból bizony leckét kellene vennünk,
nem pedig a sötét semmibe néznünk.
Néha magunk sem tudjuk, mi lakozik bennünk,
ám mielőbb rájövünk erre, annál jobb lesz,
s végre rádöbbenünk, mit kell tennünk.
A sötétség erdejében bolyong a megtévedt értelem,
és jó ideje már, hogy nem látja a fától az erdőt,
ám ezt nem fogja fel, hisz nem lát túl élesen.
Tétován baktat és a tájékozódásra bizony képtelen,
egyik fa után a másiknak ütődik, nem érti miért,
s emiatt lassan átjárja a csontjait is a félelem.
A sötétség erdejében még a fény is gyengévé válik,
és nem ragyog fennen, mint csillagok az éjben,
ezen a helyen semmi nem az, aminek látszik.
