félelem Archívum - 11 / 27 oldal

A szünidő végeztével

A szünidő végeztével, a Riogatás újra az útját járja,

és igyekszik bekopogtatni valamennyi ablakon,

örvendezik a szíve, ha a rettegést látja.

Szélesen mosolyog, amikor megfelelő alanyra talál,

akivel el tudja hitetni, hogy eme világnak vége,

s a szörnyűségekben soha nincs határ.

Belül kuncog, mikor a szerencsétlen könyörög neki,

mondván, hogy bármit megtesz, bármit elfogad,

s végül mindenét a kínzója kezébe teszi.

A Riogatás ennyivel nem éri be, neki mindenki kell,

nem adhatja alább, hiszen nem ezzel bízták meg,

és amíg nem teljesít, békességre nem lel.

A szünidő végeztével megkezdődik az őszi learatás,

az elvetett magok termése immár leszedésre vár,

ám muszáj sietni, mert nagy a lemaradás.

A sötétség leple

A sötétség leple ügyesen elrejti az éjszaka lényeit,

s így azok láthatatlanul vadásznak, ölnek,

elkerülve a nappalok tiszta fényeit.

Ha nappal tennék mindezt, csökkenne az esélyük,

hisz valamennyi áldozat megláthatná őket,

és hihetetlen harag zúdulna feléjük.

A sötétség leple rémületet, rettegést, félelmet kelt,

s amennyiben nem süthetne ki többé a Nap,

az éjsötét tudná, máris háborút nyert.

Hiába fél az ember

Hiába fél az ember a sötétségtől, ha tétlenül vár,

s ha nem őrzi a fényt, amely megmentheti,

akkor biz a reménye a semmibe száll.

Onnan pedig nincs visszaút, s nincs újabb esély,

a kíméletlen viharok korában elhal, ami jó,

és ami marad, az a hatalmas veszély.

Hiába fél az ember, azzal rosszat tesz magának,

s így nem menekülhet meg a végzete elől,

csupán szabad utat enged a halálnak.

Meddig tűri a lélek

Meddig tűri a lélek, hogy eltiporják újból és újra,

folyton megalázzák, elvegyék az életkedvét is,

s mindezt tegyék a jó köntösébe bújva?

Mikor ébred fel végre az altatásból, s az álomból,

mert úgy alszik, mint egykoron Csipkerózsika,

de a lelket ki szabadítja meg az átoktól?

A hiszékenység nem erény, sőt, a gyengeség jele,

a bizonytalanságé, a tudatlanságé, s a félelemé,

felnyílhat egyszer az emberek szeme?

Meddig tűri a lélek a semmibevételt, a fájdalmat,

képes lesz valaha magára találni és ha mégsem,

érdemel-e végül bármiféle szánalmat?

A rémisztő lábnyomok

A rémisztő lábnyomok félelemmel töltik el a lelket,

van közöttük kicsi, nagy és lúdtalpas lenyomat,

ám az ökolábnyom az, amely sikerre lelhet.

Félelmetes, hiszen ezt hangoztatja a tévé, s a rádió,

ne használj sok vizet, ne lépj ki a házadból sem,

ám meglepő módon, nem ezt súgja a ráció.

Ne járj autóval, csak a tömegközlekedés az, ami jó,

s a legapróbb rezdülésed is kárt tesz mindenfelé,

a kiváltságok sokasága, csakis az elitnek való.

Ne egyél állati fehérjét, hiszen finomabb egy bogár,

sem a gyümölcsök, sem a tej, nem neked valóak,

ha nem hiszed el, elnyel majd a sötét mocsár.

Ne fürödj, s ne moss, örülj, hogy egyáltalán élhetsz,

a készpénz nélküli világban csakis rab lehetsz,

bármennyire hitetlenkedsz, hiába kétkedsz.

Bűntudatot próbálnak kelteni, reszkessen az ember,

mivel csakis miatta van ilyen helyzetben a világ,

s amíg a fajtája él, a Föld nyugalmat nem lel.

A rémisztő lábnyomok ökoálmokat vetítenek elénk,

s eme álmokban már ökohullák vagyunk csupán,

ilyen hazug gondolatokat sulykolnak belénk.

Álmodozni a sötétségben

Álmodozni a sötétségben, amikor a Hold is alszik,

nem túl jó, a csillagok sem ragyognak odafönt,

és az elmékben valami furcsa vihar zajlik.

Rémálmok gyötrik a lelkeket, félelmet gerjesztve,

izzadtságtól tapadtan remegnek az alvó testek,

s menekülnének már mindebből fejvesztve.

Álmodozni a sötétségben, bizony keserű álmodás,

és persze mindez igen jó az éjszaka rémeinek,

melyeknek a mi létünk, egy rémes látomás.

Néha magunk sem tudjuk

Néha magunk sem tudjuk, hogy mit is akarunk,

s míg tétován állunk, várva a sült galambra,

addig bizony csak tévutakon haladunk.

Várjuk a csodát, a varázst, s a felmentő sereget,

amely megment bennünket önmagunktól is,

reményből pedig nem kapunk eleget.

Áhítjuk a szeretetet, a szerelmet, s egy jó életet,

a vidámságot, a békességet, a boldogságot,

és megálmodunk minden részletet.

Kihagyjuk a lehetőségeket, mert nagyon félünk,

bátorságból bizony leckét kellene vennünk,

nem pedig a sötét semmibe néznünk.

Néha magunk sem tudjuk, mi lakozik bennünk,

ám mielőbb rájövünk erre, annál jobb lesz,

s végre rádöbbenünk, mit kell tennünk.

A sötétség erdejében

A sötétség erdejében bolyong a megtévedt értelem,

és jó ideje már, hogy nem látja a fától az erdőt,

ám ezt nem fogja fel, hisz nem lát túl élesen.

Tétován baktat és a tájékozódásra bizony képtelen,

egyik fa után a másiknak ütődik, nem érti miért,

s emiatt lassan átjárja a csontjait is a félelem.

A sötétség erdejében még a fény is gyengévé válik,

és nem ragyog fennen, mint csillagok az éjben,

ezen a helyen semmi nem az, aminek látszik.

Balgán bégető

Balgán bégető birkák bandukolnak búval bélelve,

borzonganak, s bizonytalanok benső bajaikkal,

bizony beijednek, bégessenek bármerre.

Szabadságra vágytak

Szabadságra vágytak, mikor még azok voltak,

s a pockok népe állandóan tömte a hasát,

mintha nem létezne többé a holnap.

Mindent megettek, mi az étlapjukon szerepelt,

volt miből válogatni és dőzsölhettek is,

ám mindőjük egy irányba menetelt.

Igen hamar besétáltak a nekik szánt csapdába,

ott fogságba kerültek az idők végezetéig,

s a sors kesztyűt dobott a népük arcába.

Attól az időtől kezdve tömegcikk lett belőlük,

élték az immár szürke kis hétköznapjaikat,

és már alig lehetett hallani felőlük.

Megunták ezt a létet és régi életükre vágytak,

féltek, s rettegtek, de egy napon azt látták,

a zárt területük kapui, ím kitártak.

Uccu neki, roham előre, kifelé ezen kapukon,

mindenüket hátrahagyva iramodtak neki,

s meg is lepődtek önnön magukon.

Szabadságra vágytak, de élni vele nem tudtak,

képtelenekké váltak önálló tevékenységre,

s így valamennyien végleg elbuktak.

h	K	s	c	p	s	v
			1	2	3	4
5	6	7	8	9	10	11
12	13	14	15	16	17	18
19	20	21	22	23	24	25
26	27	28	29	30	31