félelem Archívum - 12 / 25 oldal

Született vesztes

Született vesztes a Földön valamennyi ember,

hisz bármilyen ügyesen játsszon a sorssal,

a végén a halál karjaiból kiutat nem lel.

Hiába okos, bátor, idős, fiatal, nő, netán férfi,

s lehet akármilyen talpraesett, vagy ügyes,

egyiküknek sem sikerül örökké élni.

Lehet vidám, jólelkű, kedves, vagy szomorú,

segítőkész, mogorva, esetleg irtó gonosz,

a sírjukon ott díszeleg majd a koszorú.

Akár csóró, szegény, vagy iszonyúan gazdag,

s élhet az utcán, vagy hatalmas kastélyban,

végül majd mind a temetőben laknak.

Született vesztes mind, aki ezen a világon él,

s hiábavaló küzdeni, mert ebből nincs kiút,

hiába retteg ettől mindenki és hiába fél.

Néma óhajok

Néma óhajok, soha ki nem mondott szavak,

szívet marcangoló érzelmek sokasága,

és a cél előtt megállító lelki falak.

Bizonytalanság és félelem szinte mindentől,

folytonos kudarcok, ámítás, önbecsapás,

az óvatosság megvéd mindettől.

Néma óhajok és a szorosan összezárt ajkak,

látszólagos önbizalom, kedves mosoly,

a látszat sokszor csapdába csalhat.

Remény nélkül

Remény nélkül egyre elviselhetetlenebb az élet,

egyre kilátástalanabbak a mindennapok,

s egyre összetörtebb a sok lélek.

Ez a világ a gonoszok világa, s nem tűri a fényt,

kiirtásra kerül minden, ami valaha jó volt,

nem kímélve semmiféle lényt.

Az állandósult rettegés és a félelem nem enged,

nincs sajnálat, ahogyan emberség sincsen,

s felnőtt, gyerek egyaránt szenved.

Remény nélkül elvesznek az álmok, s a vágyak,

megkeserednek az érzelmek, a szerelmek,

és a sóhajok a semmibe szállnak.

Meddig tűrjük

Meddig tűrjük, hogy mások döntsenek helyettünk,

mások mondják meg, mikor, mit tehetünk,

s mások uralkodjanak felettünk?

Miért fogadjuk el, hogy tönkretegyék az életünket,

hogy eltiporják a szabadságunkat, jogainkat,

s előidézzék a kínzó végzetünket?

Hogyan hagyhatjuk azt, hogy elvegyék a javainkat,

s amíg sokszorosára növelik a bajainkat,

elnémítsák a józan szavainkat?

Hogy nézhetjük tétlenül, hogy állatként kezelnek,

tücsköt, bogarat és férget etetnek velünk,

míg a világra rácsokat szerelnek?

Milyen szülő az, aki a saját gyermekeit sem védi,

tétlenül hagyja, hogy kísérletezzenek rajtuk,

s eközben az igazságot azt kétli?

Meddig tűrjük, hogy a halálunkig igában tartanak,

félelmet és rettegést generálnak a számunkra,

míg ők otthon békésen alszanak?

Mivé válik

Mivé válik az ember tragikus körülmények között,

mikor megfeledkezik arról, hogy ki is volt rég,

s mennyi mindent hagyott maga mögött?

Mikor elfeledi a régi szép időket és egykori álmait,

s hagyja homályba veszni a kedves pillanatokat,

amik feltüzelték a lelke rejtett vágyait?

Amikor már nem igazán önmaga, s mindene sajog,

az egészségét aláásta a megszámlálhatatlan baj,

s amikor a jövője immár nem ragyog?

Mivé válik ez a világ a folytonos félelem korában,

a ridegség, kegyetlenség, érzéketlenség idején,

s marad egyáltalán valami jó a nyomában?

A manipuláció világában

A manipuláció világában a borzalom rengeteg,

tetszés szerint tehetnek bármit, bárkivel,

s azután újabb rémségekbe kezdenek.

Folyamatosan adagolják a félelmet, a rettegést,

s miközben egyre gyarapszik a vagyonuk,

tökélyre fejlesztik a hazug tettetést.

Álnokságuk és gonoszságuk nem ismer határt,

lelkiismeretük nincs, becsületük szintúgy,

s tervszerűen osztogatják a halált.

A céltáblájuk közepén van felnőtt és gyermek,

idős, fiatal, férfi, nő, egészséges, elesett,

s minden élőnek ássák a vermet.

A manipuláció világában nem lesz nyugalom,

s nem lesz békesség, öröm, vidámság,

amíg a gonosz uralkodik a tudaton.

A pusztítás lovasa

A pusztítás lovasa keményen végzi a dolgát,

ahol feltűnik, ott lángba borul minden,

megkeserítve az emberek sorsát.

Nyomában jár a halál és az iszonyú rettegés,

égett tetemek jelzik, hogy merre haladt,

s nem maradt utána, csak szenvedés.

A pusztítás lovasa vágtat, nem fog megállni,

nem kímél és nem kegyelmez senkinek,

csak a szeretet tudja az útját lezárni.

Valaha a régmúltban

Valaha a régmúltban a sárkányok őrizték a fényt,

s a sötétség korszakának a bekövetkeztéig,

éjjel-nappal óvtak minden igaz lényt.

Számtalan harcot megvívtak az élet védelmében,

és folyamatosan fenntartották a békességet,

eme szónak a legtisztább értelmében.

Azonban telt-múlt az idő, a létszámuk csökkent,

sokuk a kora okán távozott, hisz kiöregedett,

s ezalatt a sötétség szárba szökkent.

A sárkányok sokáig küzdöttek, s végül kihaltak,

a helyüket átvette a kegyetlen gonoszság,

állandósult a félelem és a tilalmak.

Valaha a régmúltban, a fény beragyogta az eget,

mára viszont a viharfelhők fogságában él,

s onnan küld néha egy biztató jelet.

Év végén

Év végén a Remény egy kicsit kipihente magát,

sikerült rendeznie a gondolatait, érzéseit,

s rájött, régóta nem hallatta a szavát.

Nem is volt rá lehetősége és gyötörte a félelem,

a szégyen emésztette emiatt, visszavonult,

s úgy érezte, hogy mindenre képtelen.

Most azonban bátorságát összeszedve útra kelt,

fogta a hamuba sült pogácsákat, a kabátját,

és a hűtőben még finom bort is lelt.

Év végén eldöntötte, hogy eztán másképp lesz,

segíteni fog az embereken, az elesetteken,

és mindent csakis egy jobb világért tesz.

Mikor jön értünk a halál

Mikor jön értünk a halál, bizony nagyon félünk,

holott az élet kemény, kegyetlen és gonosz,

s rádöbbenünk, hogy nem is éltünk.

Szemfényvesztés, hazugság, áltatás volt minden,

az ember ostobán hitt a hazugok szavában,

s állította, hogy ilyen bizony nincsen.

Még akkor is hitetlenkedve a tükör előtt bámult,

mikor új és még újabb terhekkel sújtották,

s mindebbe a lelke is nagyon belefásult.

Nem tudta, s nem akarta megérteni, nem számít,

nem tényező ebben a sötét, komor világban,

és az ellenségei sokasága soha nem tágít.

Mikor jön értünk a halál, elhozza az örök békét,

a végleges nyugalmat, az idők végtelenjét,

s valamennyi átélt borzalomnak a végét.

h	K	s	c	p	s	v
1	2	3	4	5	6	7
8	9	10	11	12	13	14
15	16	17	18	19	20	21
22	23	24	25	26	27	28
29	30