Saját alkotásaim
Mi a szívben rejlik, az legtöbbször ott is marad,
meglapul csendesen és igyekszik hallgatni,
miközben az idő folyamatosan halad.
Ott bent, biztonságos, s nem sérülhet meg soha,
jól el van rejtve a kíváncsi tekintetek elől,
tudja, ha előjön, nem mehet vissza oda.
Mi a szívben rejlik, magában rejti a titkok sorát,
a szerelmet, a varázst, a vágyat, az álmokat,
s odabent reménykedve várja a csodát.
Kinek kell egy olyan világ, ahol a kín rengeteg,
amelyben a sötétség elpusztítja a fényt,
s melyben a napok nem csendesek?
Amelyben a normalitás bűn, s az értelem kihalt,
amelyikben a szeretet nem létezhet soha,
és ahol egy szellő is okozhat vihart?
Melyben a szülők ellen fordul saját gyermekük,
nem törődnek sem a jóval, sem a széppel,
és a megosztás a gonosz fegyverük?
Hol van az igazságnak a csírája, volt egyáltalán,
létezett valaha becsület és tisztességes lét,
s állt valami az erkölcs magaslatán?
Hogyan tarthatja fogságban a valótlan az elmét,
s miképpen manipulálhatja a belső tudatot,
felhasználva a szavahihetőség elvét?
Kinek kell egy olyan világ, ahol csak rab lehet,
és nem számítanak a tettei, sem önmaga,
s önmagáért biza semmit nem tehet?
A régmúlt percei visszaköszönnek majd egy napon,
és felidézik az egykori történéseket, s a tetteket,
megidézik a valóságot úgy, ahogyan vagyon.
Megelevenedik mindaz, amit az elme valónak érez,
amit átélt a test, a lélek, s mind, amit őriz a szív,
és melyekre az ember néha maga is rákérdez.
A régmúlt percei egykor nagyon is valódiak voltak,
átélhetőek, elviselhetőek, s olyan természetesek,
hiszen az esélyről, az igazi reményről szóltak.
Szenvesztő érzések vihara döngeti a szív falait,
ez igen sokszor árnyékot vet az érzelmekre,
s igyekszik némítani a benső én szavait.
E szavak próbálják felébreszteni az alvó elmét,
s finoman közölni, hogy ne reméljen hiába,
eme vihar elfújja minden vágyát, tervét.
Szenvesztő érzések lángja emészti a fájó lelket,
amely így, megsebezve, továbbra is remél,
és hiszi, végül majd boldogságra lelhet.
Megannyi emlékünk válik köddé az idők folyamán,
számtalan szép és sok, igencsak rossz emlék,
s mi ott ülünk a felejtésnek vonatán.
Ott ülünk, s próbáljuk felidézni, mi van a ködön túl,
az érzéseink azt súgják, elfeledtünk valamit,
és a szívünk ekkor ismét lángra gyúl.
Lángra gyúl és e tűznél pattognak a régmúlt szikrái,
arcok, szavak, tettek, vágyak, álmok sokasága,
ám előttük állnak a feledésnek sziklái.
Eme sziklákon nagyon nehéz átjutni, biz kemények,
hamar ki tudják meríteni a megfáradt lelkeket,
s ilyetén elhalnak köveiken a remények.
Megannyi emlékünk, reggeli harmatként tűnik tova,
és miközben táncot lejtenek a Nap sugaraival,
búcsút intenek, s nem térnek vissza, soha.
Amit magunk elől is mindörökre titkolni akarunk,
mindaz, ami befolyásolja az érzéseinket,
s mind, amiért majd megszakadunk.
Igyekszünk túllépni mindenen, ami minket zavar,
s mohón faljuk az élet különféle pillanatait,
pedig a legtöbb a számunkra fanyar.
Amit magunk elől elrejtünk, az sokszor a valóság,
melyet nehéz elviselni, sőt szinte lehetetlen,
s ami a számunkra egy örök adósság.
Az álmodozások világa egy jobb, szabadabb világ,
ahol bárányfelhők siklanak az ég kék tengerén,
s ahol a Napra mosolyog a rengeteg virág.
Egy hely, amelyben a csodás mesék életre kelnek,
a békesség, a szeretet és az igaz szerelem örök,
és a vágyakozók is mind a párjukra lelnek.
Az álmodozások világa mindenféle csodára képes,
a lelkek szabadon suhannak a galaxisok között,
s az ember végre úgy érzi, bármire képes.
Mindenki másként dolgozza fel a veszteséget,
van, aki könnyebben, más megszenvedve,
s ez megpróbál minden nemzedéket.
A sors igen sokszor állít csapdát az ember elé,
nagyon sok akadállyal keseríti az életet,
s úgy terelget a végső cél felé.
Közben elbizonytalanít, megtréfál, arcul csap,
tönkretesz, felvidít, letaszít a mélybe,
s kiderül, ki e világban él, csak rab.
Mindenki másként küzd meg önnön árnyaival,
és másképpen éli meg a mindennapjait is,
ám sokszor nem bír a saját vágyaival.
Egy temető a világ, a lelkek sötét temetője,
amely fogva tart és nem enged el soha,
s végül elfogy mindenki levegője.
Magába temet jót, szépet, álmot és vágyat,
esélyt, reményt, szeretetet, nyugalmat,
békességet, a létnek fordítva hátat.
Egy temető a világ, mely fogva tart örökre,
nincs kiút és lehetetlen a menekvés is,
így semmi ok nem lehet az örömre.
Fel nem fogható érzés, milyen újra szabadnak lenni,
és ledobni a lelket a sötét mélybe lehúzó súlyokat,
s megkönnyebbülve, boldogan előre menni.
Elképesztő, amikor újjáéled a halottnak hitt remény,
s elhessegeti a tudatot fogva tartó sötét felhőket,
a Nap pedig ismét felragyoghat életünk egén.
Fel nem fogható az a sötétség, s a gonoszság árnyai,
az a folyamatos rettegés, melyet ezek kiváltanak,
ám végül mégis lehullanak a rabságnak láncai.
