Saját alkotásaim
Mindenki másként dolgozza fel a veszteséget,
van, aki könnyebben, más megszenvedve,
s ez megpróbál minden nemzedéket.
A sors igen sokszor állít csapdát az ember elé,
nagyon sok akadállyal keseríti az életet,
s úgy terelget a végső cél felé.
Közben elbizonytalanít, megtréfál, arcul csap,
tönkretesz, felvidít, letaszít a mélybe,
s kiderül, ki e világban él, csak rab.
Mindenki másként küzd meg önnön árnyaival,
és másképpen éli meg a mindennapjait is,
ám sokszor nem bír a saját vágyaival.
Egy temető a világ, a lelkek sötét temetője,
amely fogva tart és nem enged el soha,
s végül elfogy mindenki levegője.
Magába temet jót, szépet, álmot és vágyat,
esélyt, reményt, szeretetet, nyugalmat,
békességet, a létnek fordítva hátat.
Egy temető a világ, mely fogva tart örökre,
nincs kiút és lehetetlen a menekvés is,
így semmi ok nem lehet az örömre.
Fel nem fogható érzés, milyen újra szabadnak lenni,
és ledobni a lelket a sötét mélybe lehúzó súlyokat,
s megkönnyebbülve, boldogan előre menni.
Elképesztő, amikor újjáéled a halottnak hitt remény,
s elhessegeti a tudatot fogva tartó sötét felhőket,
a Nap pedig ismét felragyoghat életünk egén.
Fel nem fogható az a sötétség, s a gonoszság árnyai,
az a folyamatos rettegés, melyet ezek kiváltanak,
ám végül mégis lehullanak a rabságnak láncai.
Sötétség után a fényre kijutni, szinte hihetetlen,
az elme csak igen nehezen tudja felfogni is,
s ez a lélek számára bizony mérhetetlen.
Ledobni a láncokat magunkról mámorító érzés,
felülmúlja a legszebb álmainkat, vágyainkat,
s hogy ez mennyire jó, az nem kérdés.
Megszabadulni a rabigától, talán el sem hihető,
és egyszerűen nehéz ennél jobbat kívánni is,
mert ez a teher tovább már nem vihető.
Sötétség után a fényre kikerülni, igazán mesés,
s lehet róla sokat ábrándozni, utána áhítozni,
ám amit tehetünk érte, az sosem kevés.
Egyszer minden véget ér, ez bármikor is történjen,
elköszön majd a jó, a rossz, az öröm és a bánat,
s mind ott haladunk, a fénybe menő ösvényen.
Búcsút int a szerelem, s bőröndjét veszi a szeretet,
a vidámság még mosolyogva kacag egy jókorát,
és meghajolva köszöni, hogy velünk lehetett.
Mankóval sántikál és búcsúzik tőlünk a fájdalom,
megannyi kín, s betegség is elhagy bennünket,
mindezeket látva, szem nem marad szárazon.
Egyszer minden véget ér, lejár az esti mesék kora,
fáradt testünk otthonra talál a csillagok között,
s tudjuk, innen nem lesz visszaút már soha.
Nem mindegy, hogy mire is tartjuk magunkat,
hogy mennyire ismerjük a belső énünket,
és mily módon oldjuk meg a bajunkat.
Bizony számít, miképpen tudunk jól harcolni,
hogyan állunk ki önmagunkért bárki ellen,
s miért is hagyjuk magunkat hajszolni.
Mennyire könnyedén hajtjuk a fejünket igába,
s adjuk fel a régóta dédelgetett álmainkat,
belekiáltva panaszainkat eme világba.
Nem mindegy, hogy reménytelen e az életünk,
vagy sikeres, teli a legmélyebb érzésekkel,
s az sem, alszunk, vagy végre ébredünk.
Olyan hamar elvirágzik a sok varázslatos virág,
kisebbek és nagyobbak, csábító illatúak,
sárgák, pirosak, fehérek, meg lilák.
Színpompásak és változatosak, igazi szépségek,
szemet gyönyörködtetőek, lélekre hatóak,
jelképei ők a szeretetnek, s békének.
Kifejezhető velük a szerelem, a vágy és a bánat,
a boldogság, az ártatlanság, a szenvedély,
a ragyogás, a tisztaság, s a csodálat,
Olyan hamar elvirágzik mind, sajnos túl hamar,
csekélyke időt ad nekik az anyatermészet,
ám a látványuk lenyűgöző és pazar.
Kinek ne fájna valami ebben a világban,
és kinek nem telt még be az a pohár,
miközben megküzd a vitákban?
Ki az, aki nem szenvedett még el eleget,
akire nem mosolygott rá a szerencse,
s nem kapott még hideget-meleget?
Hogyan is lehet túlélni annyi gyűlöletet,
amely képes lenne kiirtani a világot,
és fenntartja a hazug bűvöletet?
Van-e olyan, kinek a lelkét nem tiporták,
és nem alázták meg, nem nyomták el,
míg odafönt tartottak a tivornyák?
Kinek ne fájna mindez, van olyan valaki,
van, aki ne érezné, hogy kihasználják,
és közben elpárolognak a javai?
A gyengélkedő remény tanácstalanul várakozik,
és maga sem tudja, hogy mihez is kezdjen,
ám látja, mindenki békére vágyakozik.
Békére, biztonságra, s főleg egy élhetőbb életre,
nyugalomra, szeretetre, és boldog napokra,
nem pedig szegényes, keserves évekre.
Vidám percekre, órákra, egészségre, szerelemre,
nem korlátozásokra, vagy megfélemlítésre,
tiltásokra, s kikényszerített fegyelemre.
A gyengélkedő remény próbálkozik talpra állni,
s igyekszik végre összeszedni magát újból,
hiszen szeretne ismét emelt fővel járni.
Telnek-múlnak az évek, az idő gyorsan halad,
közben elkopik minden élő és élettelen,
s a végén ugyanaz semmi nem marad.
Megváltozik a jövő, s a remény feladja magát,
immáron nem képes többé segíteni senkin,
és az emberiség nem hallatja a szavát.
Helyette mélyen hallgat, mert öntudata kihalt,
nem uralja a saját gondolatait és érzéseit,
bezzeg a bódult kábulata, az kitart.
Telnek-múlnak az évek és mi jó volt, elmúlik,
ködbe vesznek az álmok, a sok-sok vágy,
s aki marad, az félelmében elbújik.
