Saját alkotásaim
Egyre több helyen gyúlnak ki az ünnepi fények,
varázslatos hangulatot sugároznak szerte,
s ilyenkor az emberek érzőbb lények.
Érzésekkel telítődik a levegő, a boldogság éled,
esténként még a Hold is szebben ragyog,
és a jóra fogékonyabb minden lélek.
Egyre több helyen készülnek valamiféle szépre,
forralt bor illata száll, mesék születnek,
és éjjelente sokan néznek fel az égre.
A végtelen felé tartva, visszatekintenek a lelkek,
s felidézik, hogy mi minden történt velük,
amíg az éveik lent, a Földön teltek.
Milyenek voltak a napjaik és hogyan telt az idő,
mennyi tennivalójuk akadt, s mire vágytak,
remélve, egyszer szépet hoz a jövő.
Miféle gondokkal küzdöttek és miket szerettek,
miként áhítoztak a jóra, szépre, szerelemre,
s néhanap tényleg boldogok lehettek.
A szeretteik emlékét sem feledhetik el sohasem,
és örökre megőrzik a feledhetetlen perceket,
azok is bennük élnek majd, odafenn.
A végtelen felé tartva, galaxisok között szállnak,
és hamarosan egy olyan helyre fognak érni,
ahol elődeik, rájuk szeretettel várnak.
Barátokkal találkozni, minden alkalommal jó érzés,
boldogítja a szívet és megmelengeti a lelket,
s mindez szép emlék lesz, ez nem kérdés.
Barátokkal találkozni örömteli, bármikor is legyen,
főképpen, ha valamilyen kellemes az apropó,
egy ismert, s amúgy is megszokott helyen.
A mesék kábulatában olyan szépnek tűnik az élet,
annyira megnyugtatónak és igen békésnek,
ahol boldogságban élhet minden lélek.
Olyannak, ahol nem létezik rossz, harag, ármány,
sem kényszer, sem betegség, szörnyű gonosz,
s nincs adósság, teher, senkinek a vállán.
A mesék kábulatában nincs szomorúság és bánat,
csakis mosoly, öröm, vidámság, igaz szeretet,
s még a hihetetlen ostobaság sem fájhat.
Akkor döbbenünk rá, hogy ki, mit jelentett nekünk,
amikor már soha többé nem lehet közöttünk,
s mikor immáron nem érezhet velünk.
Akkor döbbenünk rá, hogy igazából kik is vagyunk,
mikor megismerjük a valódi énünket, szívből,
és elfogadjuk, hogy mind meghalunk.
Az emlékezés napjai beköszöntek, ismételten, újra,
és uralják fogják a következő napok perceit,
a fénylő gyertyalángok mögé bújva.
Apró lángok lobbannak fel egymás után a sötétben,
érzések indulnak útjukra a lelkeket cirógatva,
és egymásra találnak, fájó ölelésben.
Mint éles penge, hasít a gyász és a tüze forrón éget,
s miközben ezen lángok a magasba szállnak,
az ember úgy érzi, ez nem érhet véget.
Az emlékezés napjai velünk élnek, s velünk halnak,
és az utolsó pillanatig emésztenek mindőnket,
amíg a lelkünkből végül ki nem halnak.
Mindenkinek a saját fájdalma az, amit igazán átérez,
és amitől olyannyira kínzóan tud szenvedni,
a máséra csak udvariasságból rákérdez.
Ki-ki önnön gondját, baját és terheit cipeli magával,
legtöbbször az élete végéig küzd mindezzel,
s végül nem képes leszámolni a bajával.
Mindenkinek a saját fájdalma az igazi, hisz azt érzi,
s amíg a lelke szinte belerokkan mindebbe,
nem fog békében és nyugalomban élni.
A reménytelenség megnyomoríthatja a lelkeket,
elveheti az emberek életkedvét is jó időre,
s csak a szeretet javíthatja a helyzetet.
A szeretet, amely önzetlen, vigasztal és simogat,
megdobogtatja a rémült, szomorú szíveket,
s kedvesen, biztatóan, magához hívogat.
A szeretet az, mely nélkül a világ sötétbe borul,
kialszik az éltető fény, nem lesz újabb esély,
és minden jó a szakadék szélére szorul.
A reménytelenség nagyon rossz és szörnyen fáj,
kitartással, akarattal, mégis le lehet győzni,
s végül mosolyra görbülhet majd a száj.
Milyenek is vagyunk, vajon ismerjük magunkat,
valóban tudjuk, hol vannak önnön határaink,
és hallatjuk-e a bajban a szavunkat?
Fontos-e nekünk, hogy mások milyennek látnak,
és tiszta szívvel tesszük-e a dolgunkat mindig,
avagy félünk, hogy eljön a másnap?
Nyugodtan alszunk, hisz a lelkiismeretünk tiszta,
vagy álmatlanul hánykolódunk egész éjszaka,
mivel a nyugodt álom igencsak ritka?
Milyenek is vagyunk, becstelenek, becsületesek,
jószívűek, segítőkészek, netán igen rosszak,
precízek, pontosak, vagy felületesek?
Minderre a válasz biza nem egyszerű, sőt, nehéz,
ám meglehet, a választ nem is kell keresnünk,
hiszen az igazság, magától is benéz.
Ki tudja, meddig lehetnek velünk a szeretteink,
és meddig fogunk emlékezni majd reájuk,
vagy miket őriznek meg az emlékeink?
A szeretetünket sokszor nem tudjuk kimutatni,
s emiatt látszólag talán ridegnek tűnhetünk,
ám kérdés, hová fogunk így kilyukadni?
Addig kellene szeretnünk, s élnünk, míg lehet,
kedvesen cirógatnunk, gyengéden ölelnünk,
s átéreznünk, a lelkünknek ez mit is jelent.
Ki tudja, reánk mi vár, meddig is rójuk az utat,
mi mindent kell még tennünk és kibírnunk,
és mutat-e a sors, a legvégén kiutat?
