érzések Archívum - 16 / 33 oldal

A reménytelenség

A reménytelenség megnyomoríthatja a lelkeket,

elveheti az emberek életkedvét is jó időre,

s csak a szeretet javíthatja a helyzetet.

A szeretet, amely önzetlen, vigasztal és simogat,

megdobogtatja a rémült, szomorú szíveket,

s kedvesen, biztatóan, magához hívogat.

A szeretet az, mely nélkül a világ sötétbe borul,

kialszik az éltető fény, nem lesz újabb esély,

és minden jó a szakadék szélére szorul.

A reménytelenség nagyon rossz és szörnyen fáj,

kitartással, akarattal, mégis le lehet győzni,

s végül mosolyra görbülhet majd a száj.

Milyenek is vagyunk

Milyenek is vagyunk, vajon ismerjük magunkat,

valóban tudjuk, hol vannak önnön határaink,

és hallatjuk-e a bajban a szavunkat?

Fontos-e nekünk, hogy mások milyennek látnak,

és tiszta szívvel tesszük-e a dolgunkat mindig,

avagy félünk, hogy eljön a másnap?

Nyugodtan alszunk, hisz a lelkiismeretünk tiszta,

vagy álmatlanul hánykolódunk egész éjszaka,

mivel a nyugodt álom igencsak ritka?

Milyenek is vagyunk, becstelenek, becsületesek,

jószívűek, segítőkészek, netán igen rosszak,

precízek, pontosak, vagy felületesek?

Minderre a válasz biza nem egyszerű, sőt, nehéz,

ám meglehet, a választ nem is kell keresnünk,

hiszen az igazság, magától is benéz.

Ki tudja

Ki tudja, meddig lehetnek velünk a szeretteink,

és meddig fogunk emlékezni majd reájuk,

vagy miket őriznek meg az emlékeink?

A szeretetünket sokszor nem tudjuk kimutatni,

s emiatt látszólag talán ridegnek tűnhetünk,

ám kérdés, hová fogunk így kilyukadni?

Addig kellene szeretnünk, s élnünk, míg lehet,

kedvesen cirógatnunk, gyengéden ölelnünk,

s átéreznünk, a lelkünknek ez mit is jelent.

Ki tudja, reánk mi vár, meddig is rójuk az utat,

mi mindent kell még tennünk és kibírnunk,

és mutat-e a sors, a legvégén kiutat?

Mi a szívben rejlik

Mi a szívben rejlik, az legtöbbször ott is marad,

meglapul csendesen és igyekszik hallgatni,

miközben az idő folyamatosan halad.

Ott bent, biztonságos, s nem sérülhet meg soha,

jól el van rejtve a kíváncsi tekintetek elől,

tudja, ha előjön, nem mehet vissza oda.

Mi a szívben rejlik, magában rejti a titkok sorát,

a szerelmet, a varázst, a vágyat, az álmokat,

s odabent reménykedve várja a csodát.

Kinek kell egy olyan világ

Kinek kell egy olyan világ, ahol a kín rengeteg,

amelyben a sötétség elpusztítja a fényt,

s melyben a napok nem csendesek?

Amelyben a normalitás bűn, s az értelem kihalt,

amelyikben a szeretet nem létezhet soha,

és ahol egy szellő is okozhat vihart?

Melyben a szülők ellen fordul saját gyermekük,

nem törődnek sem a jóval, sem a széppel,

és a megosztás a gonosz fegyverük?

Hol van az igazságnak a csírája, volt egyáltalán,

létezett valaha becsület és tisztességes lét,

s állt valami az erkölcs magaslatán?

Hogyan tarthatja fogságban a valótlan az elmét,

s miképpen manipulálhatja a belső tudatot,

felhasználva a szavahihetőség elvét?

Kinek kell egy olyan világ, ahol csak rab lehet,

és nem számítanak a tettei, sem önmaga,

s önmagáért biza semmit nem tehet?

A régmúlt percei

A régmúlt percei visszaköszönnek majd egy napon,

és felidézik az egykori történéseket, s a tetteket,

megidézik a valóságot úgy, ahogyan vagyon.

Megelevenedik mindaz, amit az elme valónak érez,

amit átélt a test, a lélek, s mind, amit őriz a szív,

és melyekre az ember néha maga is rákérdez.

A régmúlt percei egykor nagyon is valódiak voltak,

átélhetőek, elviselhetőek, s olyan természetesek,

hiszen az esélyről, az igazi reményről szóltak.

Szenvesztő érzések

Szenvesztő érzések vihara döngeti a szív falait,

ez igen sokszor árnyékot vet az érzelmekre,

s igyekszik némítani a benső én szavait.

E szavak próbálják felébreszteni az alvó elmét,

s finoman közölni, hogy ne reméljen hiába,

eme vihar elfújja minden vágyát, tervét.

Szenvesztő érzések lángja emészti a fájó lelket,

amely így, megsebezve, továbbra is remél,

és hiszi, végül majd boldogságra lelhet.

Megannyi emlékünk

Megannyi emlékünk válik köddé az idők folyamán,

számtalan szép és sok, igencsak rossz emlék,

s mi ott ülünk a felejtésnek vonatán.

Ott ülünk, s próbáljuk felidézni, mi van a ködön túl,

az érzéseink azt súgják, elfeledtünk valamit,

és a szívünk ekkor ismét lángra gyúl.

Lángra gyúl és e tűznél pattognak a régmúlt szikrái,

arcok, szavak, tettek, vágyak, álmok sokasága,

ám előttük állnak a feledésnek sziklái.

Eme sziklákon nagyon nehéz átjutni, biz kemények,

hamar ki tudják meríteni a megfáradt lelkeket,

s ilyetén elhalnak köveiken a remények.

Megannyi emlékünk, reggeli harmatként tűnik tova,

és miközben táncot lejtenek a Nap sugaraival,

búcsút intenek, s nem térnek vissza, soha.

Amit magunk elől

Amit magunk elől is mindörökre titkolni akarunk,

mindaz, ami befolyásolja az érzéseinket,

s mind, amiért majd megszakadunk.

Igyekszünk túllépni mindenen, ami minket zavar,

s mohón faljuk az élet különféle pillanatait,

pedig a legtöbb a számunkra fanyar.

Amit magunk elől elrejtünk, az sokszor a valóság,

melyet nehéz elviselni, sőt szinte lehetetlen,

s ami a számunkra egy örök adósság.

Az álmodozások világa

Az álmodozások világa egy jobb, szabadabb világ,

ahol bárányfelhők siklanak az ég kék tengerén,

s ahol a Napra mosolyog a rengeteg virág.

Egy hely, amelyben a csodás mesék életre kelnek,

a békesség, a szeretet és az igaz szerelem örök,

és a vágyakozók is mind a párjukra lelnek.

Az álmodozások világa mindenféle csodára képes,

a lelkek szabadon suhannak a galaxisok között,

s az ember végre úgy érzi, bármire képes.

h	K	s	c	p	s	v
		1	2	3	4	5
6	7	8	9	10	11	12
13	14	15	16	17	18	19
20	21	22	23	24	25	26
27	28	29	30