Saját alkotásaim
Egy szerelmes szív sok mindent kibír, ha muszáj,
s elfogadja sokszor az elfogadhatatlant is,
hogy ne legyen sértődés és viszály.
A békesség érdekében alkut köt önmaga lelkével,
és fájdalmasan ugyan, de mégis fejet hajt,
csak így tud megbirkózni a terhével.
Egy szerelmes szív sok mindent kibír és szenved,
s bár olykor megértőnek tűnik, kedvesnek,
a lelke mélyén mindig küzd, senyved.
Éled a természet és éled a remény, a lélek pedig örül,
napfény tükröződik a tavakban, a folyók vizén,
s a szomorúságon a vidámság kerül felül.
Éled a természet és éled a remény, élednek az álmok,
új élet sarjad mindenfelé, táncolnak a vágyak,
s fellobbannak a szívek mélyén a lángok.
Szerelmes szívek szabadon szeretnek és izzón vágynak,
epekednek, valódi érzelmeiket ügyesen titkolják,
miközben érzéseik viszonzására várnak.
Szerelmes szívek szabadon szeretnek és a lelkük repes,
sokszor önmaguknak is csak nehezen ismerik be,
hogy a bennük lobogó tűz, mennyire heves.
Ki szeretne egy olyan világot, amelyikben csak szolga,
amelyikben egy senki és nem számít embernek,
s kizárólag csak az engedelmesség a dolga?
Amelyikben nincs semmije és főleg szabadsága nincs,
nem dönthet semmiről, s nem is gondolkodhat,
ki számára lenne ez a legdrágább kincs?
Ki vágyna rá, hogy a gyermekeit elvegyék tőle örökre,
s miközben kidolgozná másoknak a szívét, lelkét,
nem is gondolhatna az ördögi körökre?
Ki szeretne egy olyan világot, mely árnyéka magának,
amelyben nincs érzelem és nincs értelem sem,
s melyben az igaz emberekre vadásznak?
Amikor utunk végén meglátjuk a fényt, a lelkünk örül,
immáron érezzük, ahogy a terheink lehullanak,
s a szívünket, kellemes érzés veszi körül.
Ahogyan az a fény erősödik, egyre könnyebbé válunk,
csodás, felfoghatatlan érzések járnak át minket,
és úgy tűnhet, hogy szinte már szállunk.
Amikor utunk végén meglátjuk a fényt, alig hisszük el,
megfáradt testünk végre szabad, s megpihenhet,
egykori lényünk pedig, igazi békességre lel.
Elvesztegetett pillanatok, nehéz sorsok, keserű órák,
olykor némi vidámság és kevéske boldogság,
ezek folyamatosan az élet útjait róják.
Elvesztegetett pillanatok, nehéz sorsok, s fájó lelkek,
szerető szívek, fantáziadús álmok és vágyak,
az örökkévalóban, igazi békére lelnek.
Érzelmek kavarognak a tavaszias széllel a napfényben,
és róják az úttalan-utakat, az ismeretlen felé,
megvillannak, majd eltűnnek sebtében.
Érzelmek kavarognak a tavaszias széllel, s szép álmok,
szívből jövő vágyak, remények csatlakoznak,
és így együtt lejtenek, sejtelmes táncot.
Mennyi kérdés marad válasz nélkül, amíg élünk,
és mennyire kiszolgáltatottak vagyunk,
mennyire rettegünk, s félünk.
Honnan is származunk, hogy keletkezett az élet,
hogyan válhattunk ilyen kihasználhatóvá,
ezen sokat gondolkodik a lélek.
Az értelem miként tompult el az utóbbi években,
hogyan lehetünk ennyire manipulálhatók,
s mennyi gond van az életben.
A szeretet miért nem bír el a sötét gonoszsággal,
és miért az kellene folyton, ami a másé,
hogyan számolnak le az igazsággal.
Az érzelmek és az érzések miért ennyire kuszák,
s miért vágyunk sokszor az elérhetetlenre,
a gondolataink gyakorta furák.
Mennyi kérdés marad válasz nélkül, biz mennyi,
és milyen nehéz megtalálni a válaszokat,
legalább lenne remény, egy cseppnyi.
A szabadság felbecsülhetetlen érték, igazi drága kincs,
melyhez fogható érzés nem sok van az életben,
és amely nélkül a létnek, értelme nincs.
A szabadság felbecsülhetetlen érték, veszni hagyni kár,
értékesebb a legdrágább gyémántnál a világon,
és az elvesztése, az bizony a halálig fáj.
Egy hosszú út után megpihenni, mennyei érzés,
és levetni magunkról a terheink páncélját,
egy igazi álom, ez nem is lehet kérdés.
Az ember egész élete kihasználtság, s szolgaság,
kivéve természetesen a kiváltságos rétegnek,
melyeknek ez biz, kizárólag formaság.
Az egyszerű ember kiszolgáltatott, s rab csupán,
adózik mindenért, azért is, amiért élni mer,
és nyoma sem fog maradni halála után.
Elvárják, hogy engedelmeskedjen, fejet hajtson,
ne gondolkozzon, pláne vissza ne beszéljen,
és mindig önnön pusztulása felé tartson.
Egy hosszú út után megpihenni, a szívek vágya,
megérdemelten, szabadon élni, emberként,
és eme sok mocskot, magunkról lerázva.
