Saját alkotásaim
Egy életet összefoglalni nem könnyű sohasem,
beszélni róla nehéz, a lélek őrzi a titkokat,
és csak az számít, mi van odabent.
Egy életet összefoglalni nem is mindig sikerül,
főképpen, ha az elme önmagába zárkózik,
s hogy úgy mire képes, talán kiderül.
Számtalan pillanat válik köddé az életünk során,
a feledés homálya mindenkire le fog szállni,
van akire csak későn, de van akire korán.
Számtalan pillanat válik köddé, olyan sok emlék,
sorban intenek búcsút a rokonaink, barátaink,
kiket szerettünk, s köztünk voltak nemrég.
Idővel mind a homályba veszünk, történjen bármi,
szép lassan elfelednek minket a barátaink,
s csak az emlékeinkkel fogunk hálni.
Elfeled minket a jelen, a jövő nem is számít reánk,
minden tettünk, gondolatunk, immár a múlté,
és a remény csak nehezen talál miránk.
A hibáink végig fognak kísérni, bármerre megyünk,
és legyen a szándékunk bármilyen álomszerű,
végül mégis csupán önmagunk leszünk.
Idővel mind a homályba veszünk, semmivé válunk,
az összes mozzanatunk az emlékezetbe süllyed,
s eközben csendben, a végtelenbe szállunk.
Minden pillanat egyedi, örök és megismételhetetlen,
van örömöt okozó, egész életre felejthetetlen,
s van sok olyan is, amely elviselhetetlen.
Minden pillanat egyedi, melyet megőrizhet a szívünk,
mely vagy az egekbe emel, vagy a pokolba taszít,
ám végül mind a végtelenbe viszi a hírünk.
Minden népnek vannak hősei, akik feledhetetlenek,
akik az életük árán is védték a hazájukat, a hont,
és az utókor számára örökre felejthetetlenek.
Magyar honnak is számtalan ilyen hőse volt valaha,
akiknek a neve ma is fennen ragyog, a jelenben,
s a szívek mélyén még izzik emlékük parazsa.
Hunyadi János, Zrínyi Miklós, no meg Dobó István,
Szondy György, Jurisics Miklós és Pálffy Miklós,
eme kapitányok méltán szerepelnek a listán.
Minden népnek vannak hősei, nekünk oly sok akad,
a tetteik és a dicsőségük soha nem évülhetnek el,
az idő, s a jövő végtelen útja bármerre is halad.
A régmúlt szép időket messze fújta a jelen szele,
s immáron csak az emlékezet őrzi azt az időt,
miközben a szívünk keserűséggel van tele.
A végtelen égbolton emlékek milliói ragyognak,
s mint szikrázó csillagok tekintenek le reánk,
örök témáját adva verseknek és daloknak.
A régmúlt szép időket soha nem lehet elfeledni,
mindig is ott lesznek majd a lelkünk mélyén,
ám reményeinket még nem kell eltemetni.
Az út vége felé bizony elgondolkozik az ember,
s előtörnek a hajdani fénykora emlékei,
miken elmélázik könnyes szemmel.
Eszébe jutnak az egykori cselekedetei és tettei,
a vágyai, az álmai, az elképzelései, óhajai,
amiket a szívében el tudott rejteni.
Az út vége felé rájön a hibáira és a tévedéseire,
s miközben látni véli a szeretteinek arcát,
fájdalmasan gondol a nehézségeire.
Visszatekintve a múlt pillanataira, megfájdul a szív,
megannyi történés és emlékkép perzseli a lelket,
s valamennyi újra-újfent emlékezésre hív.
Visszatekintve a múlt pillanataira érzések árja árad,
s elmossa a feledékenység legerősebb gátjait is,
remélve, hogy a szeretet soha ki nem szárad.
Az emlékeink elkísérnek minket az utolsó percig,
és sokszor felidéződnek az életünk folyamán,
a szívünk mélyén az időnek múlását jelzik.
Az emlékeink elkísérnek minket a végtelen útján,
és sok közülük örömmel tölti fel a lelkünket,
néha jókat nevetünk önmagunk múltján.
Az emberi emlékezet sokaknál mintha nem is létezne,
igen hamar feledésbe merülnek lényeges dolgok,
míg a valóság és az igazság eltűnnek vérezve.
Az emberi emlékezet olyan, mint egy átszakított rosta,
amelyen akadály nélkül jut át bármi és minden,
miután az agyak irdatlanul át lettek mosva.
