emlékezet Archívum - 3 / 4 oldal

Akkor értékelünk valakit

Akkor értékelünk valakit, amikor már többé nincs,

amikor csak az emlékezetünk tartja életben,

s rádöbbenünk ki is volt, mekkora kincs.

Bezzeg míg élt, sohasem foglalkoztunk igazán vele,

egyszerűen természetesnek vettük, félvállról,

s most, hogy késő, a szívünk bánattal tele.

Soha nem ismertük el, mi is jelentett a számunkra,

mennyire szerettük, tiszteltük és becsültük,

s ím, szomorúság nehezedik a vállunkra.

Akkor értékelünk valakit, mikor már túlontúl késő,

hisz a lelke immár messze jár, a végtelenben,

s az az útja a számára és nekünk is a végső.

Milliónyi gyertyaláng

Milliónyi gyertyaláng lobban egyszerre a temetőben,

a sírok körül emberek állnak, búsan, szomorúan,

és néma, fájó gyász érződik a levegőben.

Milliónyi gyertyaláng, mint fénylő és parányi lelkek,

ezen az estén virágok szirmain játszanak a fények,

s most, egy időre, az élők is békére lelnek.

Minden jó véget ér

Minden jó véget ér és sajnos túlontúl hamar,

sokkalta hamarabb, mint bármily rossz,

a jóval a sors szűkmarkú, fukar.

Legtöbbször szinte észrevétlenül suhan tova,

s úgy száguld el a pillanatok szárnyain,

mint a mesékben a táltosok lova.

Minden jó véget ér, mintha nem is lett volna,

csupán szép álomként őrzi az emlékezet,

s nem érzi, hogy e világról szólna.

Az emlékek útján

Az emlékek útján nem olyan könnyű járni,

hisz szívvel és lélekkel van kikövezve,

s bizony ezek nagyon tudnak fájni.

Megelevenedik a múlt, s a történések sora,

újra élhetjük a nekünk kedves napokat,

melyek már nem visznek sehova.

Az út vége egy nagyon békés helyre vezet,

hol megállt az idő, végleges a nyugalom,

s mindenki a sírokra virágot tehet.

Az emlékek útján sok könnycsepp csurran,

melegség járja át a test minden sejtjét,

és igen nehéz eltávozni onnan.

A bennünk élő emlékek

A bennünk élő emlékek erősebbek e napokban,

jobban felkavarják valamennyiünk vérét,

s tisztelet árad kicsikben, nagyokban.

Eltávozott szeretteink már a végtelenben élnek,

nem fáj semmijük, nem kell aggódniuk,

és ezután soha, senkitől nem félnek.

Nem terhelik őket a gondok, a bajok, s az élet,

nem szenvednek a gonosztól, a gyűlölettől,

s nem hálni jár vissza beléjük a lélek.

Megszabadultak bajaiktól, s a világ gondjaitól,

nem érzik az egyre növekvő feszültséget,

s egyikük sem mesél saját gondjairól.

Hullanak a színes őszi falevelek, zörög az avar,

s lassan elbúcsúzik a lemenő Nap e helytől,

idén sokkal több sírt látott, mint tavaly.

A bennünk élő emlékek cirógatják a szívünket,

és miközben gyertyák gyúlnak a sötétben,

mélyen gyászolva hajtjuk le a fejünket.

Néma gyász hangulata

Néma gyász hangulata marcangolja a lelkeket,

és szomorúság szellője suhan a világ körül,

tetézve az egyébként is nehéz helyzetet.

Újra előtör a szívek mélyéről ama sajgó bánat,

emlékeztetve az itt maradtakat a valóságra,

s a tényre, hogy az élet mennyire fájhat.

Néma gyász hangulata, s az eltitkolt fájdalom,

az eltávozott szerettek nem feledhető arca,

sok szem ilyenkor nem marad szárazon.

Nem tudhatjuk

Nem tudhatjuk, hogy melyik lesz az utolsó pillanat,

s éppen mit is fogunk csinálni, vagy hol leszünk,

mikor a létünk megszűnik majd egy perc alatt.

Ama pillanatban örökre szertefoszlanak az álmaink,

és minden, amit csak tettünk az életünk folyamán,

a végtelenbe száll, s velünk szállnak vágyaink.

Nem öleljük többé szeretteinket, cirógatva arcukat,

és nem segíthetünk, ha szükségük lenne miránk,

eztán nélkülünk vívják mindennapi harcukat.

Olyan sok mindent nem lesz módunkban megtenni,

s rengeteg varázslatos élményről maradhatunk le,

ám hiába, hisz egyszer végleg el kell menni.

Nem tudhatjuk, mennyiféle emléket hagyunk hátra,

s miket őrizhet meg tetteinkről a múló emlékezet,

ám reméljük, csakis jókat és nem éltünk hiába.

Addig élünk

Addig élünk, amíg van, aki emlékezik reánk,

amíg eszébe jutunk a szeretteinknek,

s amíg gondolnak majd miránk.

Amíg szóba hoznak minket néhanap, bárhol,

s mindaddig, míg el nem felejtődünk,

az emlékünk biz fennen lángol.

Míg a tetteink, gondolataink, regévé válnak,

s okulhatnak belőle mások bármikor,

addig a lelkeink magasan szállnak.

Addig élünk, amíg az idő pora be nem temet,

amíg nyugalmat nem lelünk az örök éjben,

s míg van, ki a halálunk után is szeret.

A múlt megszépült emlékei

A múlt megszépült emlékei sem jelentenek gyógyírt,

és nem feledtethetik el napjaink kínos keservét,

s nem varázsolhatnak senki számára jó hírt.

Nem tehetik semmissé a rengeteg végzetes tragédiát,

s nem támaszthatják fel elvesztett szeretteinket,

és minderre nem is kínálnak újfent stratégiát.

Hiába próbálják homályba zárni az egykori reményt,

és feleslegesen pátyolgatják a hamis illúziókat is,

hiszen az idő száguldásában nem adnak esélyt.

Nem moshatják le a megsebzett lelkek eleven sebeit,

sem az egykori barátságok és szerelmek porát,

s nem tüntethetik el, egy életút fájó hegeit.

A múlt megszépült emlékei csak emlékek maradnak,

gyakorta felidézi őket újra és ismét az emlékezet,

a jelen percei bármilyen irányban is haladnak.

Elszálltak a gyermekévek

Elszálltak a gyermekévek, sajnos nagyon régen,

oly vidámak voltak, boldogok, és játékosak,

jobbak, mint manapság, minden téren.

Akkoriban a kacaj felhőtlenül és őszintén szólt,

a nevetés csengő hangja töltötte be a teret,

s a grundon pedig bárki lőhetett gólt.

Fogócskázás, bújócskázás, kardozás a sötétben,

birkózás, szaladgálás, lábtenisz, tollasozás,

s tréfás incselkedés a víztorony tövében.

A repülőtéren menekülés az üldöző kutyák elől,

csetlések, bukások, s különféle sérülések,

néha dorgálások a morc felnőttek felől.

Alkalomadtán ki lehet vajon az erősebb, bunyó,

azután ment minden a megszokott módon,

s százig számolhatott az aktuális hunyó.

Esténként felüdítő rémisztgetés, történetek által,

jöhetett a szellemvadász, a gyilkos sárkány,

s a megszökött rém, a lábán lánccal.

Elszálltak a gyermekévek, jó volt fiúk, s lányok,

sajnos sokatok ma már csak emlékként él,

de örökre szeretettel gondolok rátok.

h	K	s	c	p	s	v
		1	2	3	4	5
6	7	8	9	10	11	12
13	14	15	16	17	18	19
20	21	22	23	24	25	26
27	28	29	30