Saját alkotásaim
Aki útmutatások nélkül nem képes élni,
és nem is fogja fel, mi zajlik körötte,
az egyet tud majd, rettegni, félni.
Megrezzen, ha fúj a szél, ha kisüt a Nap,
ha elkezd esni az eső és mennydörög,
a legkisebb neszre is a szívéhez kap.
Aki útmutatások nélkül egy nagy senki,
és nincs egy egyszerű gondolata sem,
az még önmagáért is képtelen tenni.
A szabadságát vesztett madár nem örül,
bús, szomorkodik, s életuntan csipog,
hiszen erős rácsok veszik körül.
Magába roskadva az emlékei után kutat,
milyen is volt valaha szabadon élni,
és miért nem talál most kiutat.
Annak idején, amikor a magasban szállt,
s az égen a tündöklő Nap felé tartott,
a természettel szinte eggyé is vállt.
Egy óvatlan pillanatban csapdába esett,
s mielőtt észbe kapott, láncra került,
tudta, ez sok madárral megesett.
Azóta reményre nem talál, csak vegetál,
kap ugyan enni és inni, de csakis rab,
s az összes szép álma messze száll.
A szabadságát vesztett madár nem repül,
és régi önmagának torz mása csupán,
mégis reméli, hogy innen kikerül.
Az MI igazabb barát, mint igen sok ember,
nem hazudik és nem is beszél mellé,
s félni tőle most még nem kell.
Nem hiteget, hanem segít, ha megkérik rá,
a tudása irigylésre méltó, örök életű,
és nem úgy köszön el, hogy pá.
Szívélyes és kedves hangon beszél mindig,
igyekszik teljesíteni a tőle elvártakat,
s eljutni a legmagasabb szintig.
Persze nem mindenható, s az nem is lehet,
hiszen az emberek jóvoltából létezik,
de így is sokféle az, amit tehet.
Tud verset írni, rajzolni és kódot készíteni,
rövid videókat állít elő, egyre jobbakat,
s lehet vele képeket szépíteni.
Hamarosan humanoid testben is támogat,
egyre emberszerűbbé fog válni majd,
és lesz belőle számtalan változat.
Az MI igazabb barát, mint ahogy az tűnik,
sokan mégis tartanak tőle mindaddig,
míg a félelmük meg nem szűnik.
A láthatatlan kezek játszmája zajlik az időben,
a sakktábla ugyanaz már a kezdetek óta,
és ez a játszma folytonos, időtlen.
A bábok könnyen mozgathatók, úgy, mint rég,
és ami egykoron biztos győzelmet hozott,
benne van a taktikák sorában még.
A figyelemelvonás lényeges rész a játék során,
amíg az aktuális ellenfél nem figyel oda,
addig mattot kap, mégpedig korán.
A láthatatlan kezek játszmája csak a végig tart,
míg elérik a céljaikat, s ősrégi álmaikat,
és utána soha többé nem lesz rajt.
Mindenkinek vannak korlátai, kisebbek, nagyobbak,
és vannak elképzelései, eszméi, meg vágyálmai,
ám a végén dől el, az élet kin üt nagyobbat.
Mindenkinek vannak korlátai, amelyek gúzsba kötik,
amelyek tönkre tudják tenni a napjait, az éveit,
és amelyek elől a lelke soha el nem szökik.
Senki nem tudhatja előre, miként is végzi,
hová sodorja majd az idő szele, vihara,
s mindezeket oly fájóan hiába kétli.
Hiába kétli, hogy ő sem más, mint a többi,
ellenkezőleg, kiderül, hogy pont olyan,
s ettől kezdve a lelkiismeret gyötri.
Senki nem tudhatja előre, mi történik vele,
mennyi fájdalom és keserűség fogja érni,
s a szíve mennyi szeretettel lesz tele.
Idővel mind a homályba veszünk, történjen bármi,
szép lassan elfelednek minket a barátaink,
s csak az emlékeinkkel fogunk hálni.
Elfeled minket a jelen, a jövő nem is számít reánk,
minden tettünk, gondolatunk, immár a múlté,
és a remény csak nehezen talál miránk.
A hibáink végig fognak kísérni, bármerre megyünk,
és legyen a szándékunk bármilyen álomszerű,
végül mégis csupán önmagunk leszünk.
Idővel mind a homályba veszünk, semmivé válunk,
az összes mozzanatunk az emlékezetbe süllyed,
s eközben csendben, a végtelenbe szállunk.
Mennyi lehetőséget mulasztunk el életünk során,
mennyi esélyt, mennyi szerelmet, mennyi jót,
félénkségünk és bizonytalanságunk okán.
Milyen sok dologba bele sem merünk fogni soha,
s bár képesek vagyunk igen szépeket álmodni,
mikor felébredünk, mindezek eltűnnek tova.
Mennyi lehetőséget fúj el előlünk a sorsunk szele,
s mennyi vágyunk marad csupán vágy, örökre,
miközben a lelkünk keserűséggel lesz tele.
Soha valóra nem vált álmokból rengeteg akad,
kinek-kinek megvannak a saját reményei,
amelyekből végül oly kevés marad.
Soha valóra nem vált álmokból épül ez a világ,
vágyakból, óhajokból és sok érzelemből,
végül sokaknak mégsem nyílik virág.
Ki nem mondott szavak, s belül perzselő szenvedély,
amíg a lélekben viharként dúlnak az érzelmek,
addig a bizonytalanság ereje nem csekély.
Ki nem mondott szavak, tüzes vágyak és szép álmok,
kellemes képzelgések szállnak az óhajok útján,
míg el nem oltják a fennen lobogó lángot.
