Saját alkotásaim
Az út elágazásánál, előbb-utóbb, sajnos muszáj dönteni,
hiszen egy egész élet múlhat a helyes választáson,
csak a végén ne hulljanak az ember könnyei.
A kényszer, a kiszolgáltatottság, megviseli a lelkek sorát,
szétszórtak, bizonytalanok, tanácstalanok lesznek,
és magukat becsapva várják az isteni csodát.
Az út elágazásánál eldőlhet minden, sötétség, vagy fény,
pusztulás, vagy megerősödés, kudarc, vagy siker,
ezekkel a gondokkal szembesül fiatal és vén.
Mikor az ember lába alól hirtelen kihúzzák a talajt,
biz elsápad, sőt, szinte belekékül a váratlanba,
s nem hallani az ajkairól vidám kacajt.
Amikor elillan mindaz, ami egyfajta biztonság volt,
elönti a keserűség, pánikolni kezd és le is izzad,
s közben rájön, az élet nem róla szólt.
Mikor az ember lába alól eltűnik az, min eddig állt,
ami stabilizálta a mindennapjait, reményt adva,
megérti, az esélye ím, a semmibe szállt.
Kitartani nagyon nehéz, viharban, egy hajó fedélzetén,
mikor jobbra-balra dől, borul és csúszik minden,
s a rémület erőt vesz, a hajó személyzetén.
Ugyanúgy eluralkodik a pánik a bizonytalanság idején,
az egyre sötétebbé váló sors kemény napjaiban,
és a lelkek nem pihenhetnek a béke szigetén.
Kitartani nagyon nehéz e kegyetlen, s gonosz világban,
melyben a szeretet a padlón hever, az élet a halál,
s az értelem nem győzhet, az ostoba vitákban.
Szívbemarkoló gondolatok foglalkoztatják a lelkeket,
a bizonytalanság, a kilátástalanság, s a félelem,
a valóság pedig nem könnyíti a helyzetet.
Szívbemarkoló gondolatok gyötrik az emberek hadát,
veszik el az élet sava-borsát, megkeserítve azt,
elnémítva a józanság és az értelem szavát.
Aki élni akar, az semmiképpen, soha ne legyen beteg,
mivel a régi, Hippokratészi eskü, immár a múlté,
és jó fizetségért lecsukódnak az orvosi szemek.
Sokuk befogja a fülét is, hogy ne hallja betegei szavát,
hiszen nem is érdekli az állapotuk, s a fájó kínjaik,
egyedül egyet tart szem előtt, csak a saját javát.
Nem érdekelt a gyógyításban, mert nem azért fizetik,
lényegtelenek az idősek, a gyengék és az elesettek,
ám jó, segítő szándékukat, oly hazugul elhitetik.
A kiírt gyógyszerek utáni jutalék, na az bizony számít,
meg a számtalan betegség, beteggel való elhitetése,
és a fehér köpeny látványa önmagában elkábít.
Újabban erősen megkopott, az egykor csodás hivatás,
elpárolgott a tisztelet és a bizalom az irányukban,
s a tevékenységük után, túlontúl sok a ríkatás.
Aki élni akar, az küzdjön önmaga, az utolsó percekig,
és igyekezzen talpon is maradni, amíg csak lehet,
s ne aszerint, ahogy a halálát mások tervezik.
Mikor az agy nem hiszi el, amiket a szemek látnak,
s megkérdőjelezi a valóságot, minden szinten,
akkor az igazság percei nagyon fájnak.
Amikor a mesékről egymás után lehull már a lepel,
és végre kezd kitisztulni az ég, a viharok után,
az értelem a butaságokra könnyen felel.
Mikor az agy nem hiszi el még azt sem, amiket tud,
s kétségbe vonja önmaga tudását, képességeit,
akkor az ember előbbre csak nehezen jut.
Néha magunk sem tudjuk, hogy mit is akarunk,
s míg tétován állunk, várva a sült galambra,
addig bizony csak tévutakon haladunk.
Várjuk a csodát, a varázst, s a felmentő sereget,
amely megment bennünket önmagunktól is,
reményből pedig nem kapunk eleget.
Áhítjuk a szeretetet, a szerelmet, s egy jó életet,
a vidámságot, a békességet, a boldogságot,
és megálmodunk minden részletet.
Kihagyjuk a lehetőségeket, mert nagyon félünk,
bátorságból bizony leckét kellene vennünk,
nem pedig a sötét semmibe néznünk.
Néha magunk sem tudjuk, mi lakozik bennünk,
ám mielőbb rájövünk erre, annál jobb lesz,
s végre rádöbbenünk, mit kell tennünk.
Az ego kalitkába zár és kiutat soha nem mutat,
megfertőzi az alapjában normális elmét is,
s e helyzetből menekvés után nem kutat.
Hiszi, hogy nem lehet más vélemény sohasem,
nem tűri el a bírálatot és mások állításait,
s bizonytalan, hogy mi is van odabent.
Nem fogadja el az igazságot, semmiképp, soha,
s ha netán kiderülne, hogy nem volt igaza,
akkor azt állítaná, ez nem más, csoda.
Az ego kalitkába zár, s önnönmagát védelmezi,
egyszerűen nem tűrhet semmiféle ellenállást,
miközben a hamis valóságot vélelmezi.
Néma óhajok, soha ki nem mondott szavak,
szívet marcangoló érzelmek sokasága,
és a cél előtt megállító lelki falak.
Bizonytalanság és félelem szinte mindentől,
folytonos kudarcok, ámítás, önbecsapás,
az óvatosság megvéd mindettől.
Néma óhajok és a szorosan összezárt ajkak,
látszólagos önbizalom, kedves mosoly,
a látszat sokszor csapdába csalhat.
Bizonytalanságban tartva milyen lehet a jövő,
miképpen érezhetik magukat az emberek,
s hogyan uralkodhat a sok cselszövő?
Miként lehet túlélni ezt a folyamatos nyomást,
mennyi esélye van az életben maradásnak,
és miképpen találnak rajtunk fogást?
Emlékszünk még arra, hogy mikre is vágyunk,
miként válhatott az emberiség ilyen rideggé,
s hogy tiporhatják el minden álmunk?
Hogyan lehetett elfeledni, mi jelent a szeretet,
a ragaszkodás, a hűség és az igaz barátság,
vajon van erre tisztességes felelet?
Bizonytalanságban tartva mennyi az esélyünk,
magával sodor minket a gonoszok sötétje,
s lehet-e még egyáltalán reményünk?
