Saját alkotásaim
A lelkek mélyén megbújnak a legtitkosabb vágyak,
és olyan érzelmek,amelyek ott is maradnak,
pedig mind a nyílt felszínre vágynak.
A lelkek mélyén megbújnak a remények, az álmok,
és mint a hamu alatt lapuló tűz, úgy izzanak,
mielőtt egyszer felcsapnak a lángok.
Annyi álmunk marad beteljesületlen és száll a semmibe,
suhan el a széllel a végtelenbe, sorvad el a napon,
s mi megmarad, az sokszor nem jó semmire.
Annyi álmunk marad beteljesületlen és igen sok remény,
lehet bármekkora, hatalmas, vagy csupán szerény,
végül rájön az ember, ez az élet biza kemény.
Akinek tiszta a lelkiismerete, annak az álma is nyugodt,
hiszen nem kavarja fel a lelkét a becstelenség terhe,
és a szíve a jóság terén el még soha nem bukott.
Akinek tiszta a lelkiismerete, az szembe nézhet bárkivel,
nincs oka rá, hogy lehajtsa a fejét és megalázkodjon,
s nem lehet letéríteni a becsület útjáról semmivel.
Amikor az éjszaka fényei kigyúlnak és a szél sem rebben,
sőt, még a víz fodrai is alszanak a csillagok alatt,
minden lepihen, eme varázslatos csendben.
Ez idő tájt indulnak útjukra az álmok és a titkolt vágyak,
amelyek a nappali fény mellett ritkán jönnek elő,
most azonban a tündöklő Tejút felé szállnak.
Amikor az éjszaka fényei kigyúlnak, a világ is megpihen,
a szebbik oldalát mutatja, békésebb, s nyugodtabb,
ám kakasszóra mindez eltűnik a semmiben.
Az élet nem sűrűn cirógatja meg az emberek lelkét,
és nem mosolyog kedvesen reájuk gyakorta,
viszont sokaknak megnehezíti a tervét.
A tervét, mely a szép álmokról, a vágyakról szólnak,
egy csodásabb, élhetőbb világról, a szeretetről,
és sajna nem ad sok teret, semmiféle jónak.
Az élet nem sűrűn cirógatja az elesettet, a gyengét,
nem segíti a beteget, a szegényt, a kisembert,
és bizony sokszor beléjük mártja a pengét.
Senki ne várja el mástól azt, amit maga meg nem tenne,
amit soha nem érezne önmagához közel állónak,
és ami miatt nagyon közel lenne a veszte.
Senki ne várja el mástól azt, hogy adja fel önmaga énjét,
a saját vágyait, álmait, elképzeléseit és a terveit,
s homályosítsa el az igazi, ragyogó lényét.
Az emberi lélek igen érzékeny, mindig a szépre vágyik,
és mindig a jóról álmodik, az igaz érzésekről,
miközben gyakorta kerülgeti a pánik.
Pánikol a kudarctól, a csalódástól és attól, hogy veszít,
a félelemtől, a veszteségektől, a kihívásoktól,
s eközben a tudásból keveset merít.
Az emberi lélek igen érzékeny, sokszor szeretetre éhes,
nagyon áhítja a cirógatást és mégis tart tőle,
ha kitárulkozna, többre lenne képes.
Miközben Csipkerózsika álmát alussza a nép, fenik a bárdot,
és bizony le is sújtanak vele a mélyen alvókra, bárkire,
a maradékokra pedig gyorsan ráteszik a jármot.
Miközben Csipkerózsika álmát alussza a nép, elszáll a jövője,
elvész mindene, ami eddig volt, minden álma és vágya,
s végül még szeretetet sem tud küldeni a jövőbe.
A sötétség bolygóján gyülekeznek a rémek, egyre többen,
és miközben gyakorta tombol a vihar eme bolygón,
remélik, a dédelgetett álmuk szárba szökken.
Ősidők óta titokban élnek, s készülnek a nagy támadásra,
hiszen tudják, ha egyszer a Nap megvilágítja őket,
nem sok idejük marad majd a számadásra.
Mindig is rettegtek a fénytől, mert az égette csúf bőrüket,
ám néha muszáj kimozdulniuk a rejtekhelyeikről,
és emiatt erőt vett rajtuk a téboly, az őrület.
A sötétség bolygóján gyülekeznek a rémek és várakoznak,
várják a megfelelő pillanatot, az örök éj eljövetelét,
de addig is, az élettel, s a halállal játszadoznak.
A régi szép idők elmúltak végleg, s nem térnek vissza,
csupán pislákol a szeretet egyre gyengülő lángja,
és a keserű pohár mérgét, sok ember kiissza.
A régi szép idők elmúltak végleg, s az álmoknak vége,
elsuhantak a széllel a semmibe, az örökkévalóba,
sajna úgy tűnik, az emberek nem térnek észre.
