Saját alkotásaim
1848-ban a szabadságért folyt a harc, most az életért,
sajnos újabban az életben maradásunk lett a tét,
és ez nem megvehető, semmi pénzekért.
Aki élni akar, annak küzdeni kell, ha muszáj, halálig,
és nem szabad engedni, megalkudni, s feladni,
bizony el kell menni, a legvégső határig.
1848-ban a szabadságért folyt a harc, ami igen drága,
ha a mai ember nem akar szolga, s kutya lenni,
nem hagyhatja, hogy beletiporják a sárba.
Mielőtt a Nap pihenőre tér, még szétszórja aranyát,
s miközben lenyűgöző látványt biztosít szerte,
itt hagyja nekünk, a csillagok anyagát.
Mielőtt a Nap pihenőre tér, még beragyogja az eget,
varázslatos pillanatokat okoz ilyetén, estefelé,
s ennél bizony szebb, igen ritkán lehet.
A kifacsart citrom egykor egy fiatal növényke volt,
és pici, apró növedéknek tűnhetett csupán,
akkor még az élete, a fejlődésről szólt.
A levelei zöldültek, nőttek, erősödött, magasodott,
egyre jobban ellenállt a viharnak, a szélnek,
és egészségesen, szépen gyarapodott.
Hamarosan elérte a fénykorát, terméseket hozott,
szép sárga termései szinte sugallták az erőt,
s a ragyogó Nap, rájuk csókot dobott.
Telt-múlt az idő, s az egykori szépsége megkopott,
a törzse fásodni kezdett, betegség gyötörte,
és már nem igazán volt a megszokott.
A kifacsart citrom, úgy kezdte, ahogyan sok társa,
született, fejlődött, élt és végül el is kopott,
így lett belőle citromlé, az élet teájába.
A világűr angyala a végtelent járja és a lelkeket védi,
összegyűjti őket a galaxis minden szegletéből,
s egy jó lelket sem hagy, a pokolban égni.
Csillagködökön át szárnyal és a ragyogó fény vezeti,
a tetteit a szeretet irányítja, segít, ahol csak tud,
s a Föld bolygónál időzik, hacsak teheti.
A világűr angyala a végtelent járja, nem pihen soha,
tudja, hogy mindig van, aki a segítségére vár,
az emberek számára, ő egy igazi csoda.
Pitymallik lassan, a sötétség ereje ilyenkor gyengül,
a fény ébredezik és egyre tisztább látást biztosít,
a fákon, a bokrokban, madárének csendül.
Pitymallik lassan, ébredezik hosszú álmából a világ,
a remény is kinyitja megfáradt, lehunyt szemeit,
s a réteken, a völgyekben, nyílik a sok virág.
A hazugságok szorításában fuldoklik a világ, a kezdetek óta,
egyre gyötrőbb a szorítás, s egyre kevesebb a remény,
hamarosan leketyeg majd, az a bizonyos óra.
A hazugságok szorításában fuldoklik a világ, s fogy a levegő,
amennyiben nem sikerül megszabadulni a szorítástól,
igen gyorsan megtelik majd, az összes temető.
Egy röpke pillanat csupán az életünk, vajmi kevés,
és annak is a nagy része gond, szenvedés,
s igen kevés az, ami jó, ami mesés.
Egy röpke pillanat csupán az életünk, egy látomás,
egy vízió, egy illúzió, meg egy rövid álom,
hamar véget ér bennünk a lángolás.
A fehér virágok földjén, tündérek élnek, csodás lények,
a mesebeli erdő mélyén, az emberektől igen távol,
hírvivői ők a jóságnak, a békének, s a fénynek.
A fehér virágok földjén tündérek élnek és sosem félnek,
varázsuk észrevétlen védelmezi az arra érdemeset,
őrzői ők a lelkeknek, a szeretetnek, s a szépnek.
A szeretet hárfáján játszik egy tiszta szívű leány,
akit a fény küldött a Földre egy napon,
mert érezte, nagy itt a hiány.
Főleg a tiszta és önzetlen szeretetből, a békéből,
a nyugalomból, meg az igazságosságból,
ez hiányzik, a lelkek mélyéről.
Hiány van a segítőszándékból és a megértésből,
a tiszteletből, az emberségből, s a jóból,
no meg, a valódi szerénységből.
Hiányzik az összetartás, s az összetartozás ereje,
gyakran viharfelhők takarják el a Napot,
egyre erősödik, a sötétség deleje.
A szeretet hárfáján játszik egy tiszta szívű leány,
az erdő mélyén, a fehér galamb tisztásán,
ott nincs rossz, gonosz, sehány.
Addig becsüljünk meg valakit, amíg még tehetjük,
főképpen, ha közel áll hozzánk, s szeretjük,
és ne azután, amikor már temetjük.
Ne akkor ébredjünk rá minderre, mikor biza késő,
mikor a hiánya égeti a lelkünket, mint a tűz,
s amikor elszállt a pillanat, a végső.
Addig becsüljünk meg valakit, amíg van reá mód,
s a szemeink tükrét nem a könnyek áztatják,
addig, csak addig tehetünk érte jót.
