Saját alkotásaim
Egy pihentető éjszaka annyira jót tud tenni,
s nem vetekedhet vele biz a világon semmi.
A szép álmok a fáradt elmét megnyugtatják,
s azt, ki álmodik, az ismeretlenbe eljuttatják.
Egy pihentető éjszaka mindenkinek az álma,
éjjelente újra pislákol a reménynek a lángja.
Amíg alszunk, a lelki szemeinken át látunk,
és mindennap a következő éjszakára várunk.
Emlékek és titkok, bezárva egy kis helyre mind,
odabent zsúfolódnak a szívnek a legmélyén,
ám olykor meglátszanak az arcon is, kint.
Belülről hevítik a lelket és érzéseket idéznek fel,
megmutatják a múltat, az elkövetett hibákat,
s miattuk a lelkiismeret nyugalmat nem lel.
Néha akadnak napok, mikor nem bírják tovább,
s amint kitárul előttük a vágyaknak a kapuja,
felszínre törnek, de tudják, nincs odább.
Emlékek és titkok, melyeket megőriz az ember,
amelyeket mások elől örök időkre elrejtene,
miközben reméli, újraélheti őket egyszer.
Addig szeressük egymást, amíg csak megtehetjük,
ne hagyjuk, hogy végleg elkeserítsenek minket,
s az időnket soha ne a rosszra vesztegessük!
Egy igaz ölelés, vagy szívből jövő kedves szavak,
sokkal többet tudnak alkalomadtán érni, adni,
mint a világot fogságban tartó anyagi javak.
Az őszinte, s tiszta szeretet sokat jelent a léleknek,
sokszor gyógyító erővel bír, néha jó tettekre hív,
és közben kedvesen búcsút int a végzetnek.
Addig szeressük egymást, amíg még élni hagynak,
ne tűrjük el, hogy elvegyék az életkedvünket is,
s levegőt se hagyjanak kicsinek, nagynak!
Amire nem lehet felkészülni, az a borzalom,
a rengeteg hazugság és a megfélemlítések,
s aminek a vége, egy csomó csonthalom.
Olyan hihetetlen ami ezután fog következni,
az egyszerű emberi elme felfogni képtelen,
minden gonosz ellenük akar szövetkezni.
Szinte érthetetlen, a hitetlenkedés mekkora,
mily könnyűszerrel manipulál a sötétség,
s milyen aljas is a háttérnek a rektora.
Amire nem lehet felkészülni, az a kínzó vég,
ami után nem marad egyetlen túlélő sem,
és senkinek nem ragyog fel többé az ég.
Mikor utoljára látunk valakit, nem is fogjuk fel,
az a pillanat volt az életünkben az utolsó,
amikor a Nap azért a pillanatért kel.
Felkel, s letekint, megnyugvással néz le miránk,
föntről ragyogva mosolyog kerekded arca,
ez a sors műve és nem a mi hibánk.
Nézzük, ahogy távolodik tőlünk, s nem hisszük,
nem fogunk találkozni vele immáron többé,
ám nélküle sokra, soha nem visszük.
El sem búcsúztunk, hiszen nem jutott eszünkbe,
ez egyszerűen olyan hihetetlenül szomorú,
s emiatt erős fájdalom hasít a szívünkbe.
Mikor utoljára látunk valakit, különöset érzünk,
egyedül maradva bepárásodik a szemünk,
s a lelkünkben, láthatatlanul vérzünk.
Túl sok a megterhelés az embereken és ez nőni fog,
a hatalmat birtoklók eljátsszák a színdarabjukat,
amíg csak az utolsó ember is el nem fogy.
Addig kábulatban tartják őket, s elveszik a lelküket,
a félelem és a rettegés segíti a gonosz folyamatot,
ami addig tart, míg véghez viszik a tervüket.
Megfelelő szólamokkal, új és újabb ürügyet találva,
sikeresen kihasználva az oly régóta tartó butítást,
ügyesen terelnek felnőttet, s gyereket a halálba.
Túl sok a megterhelés és egyre távolodik a remény,
a született emberi jogok véglegesen eltörlődnek,
s a jövő, ami reánk vár, kegyetlenül kemény.
Miközben az arcodat simogatják, hátul ássák a sírodat,
elhitetik, hogy megmentenek mindenféle rossztól,
ám valójában egyre inkább növelik a kínodat.
Meggyőznek, kizárólag a jó szándék vezérli csak őket,
segítenek a pénzügyi gyarapodásban, azt sugallják,
s eközben nyomorba taszítanak férfiakat, nőket.
Tesznek róla, hogy az egészség ne is létezhessen többé,
mérgekkel megbolygatják a természet ősi rendjét,
s minden, mit szerettél, gyorsan válik köddé.
Egyre csak hullanak a szeretteid és fogy a baráti köröd,
a gyermekedet megalázzák az óvodában, iskolában,
s ha szólsz, leordítanak, ehhez semmi közöd.
Halált vesznek a számodra a saját és a mások adójából,
mindezt kizárólagosan az élet védelme címszó alatt,
kik ezt teszik, nem bújnak elő a sötétség odújából.
Miközben az arcodat simogatják, beléd mártják a kést,
a lelked így válik eggyé a végtelen térrel, s idővel,
az élet filmjéből már nem látod az utolsó részt.
Éjszaka a nappal után, méghozzá örök éjszaka,
elpusztulhat minden ami csak valaha jó volt,
s beköszönt a ridegség gyilkos évszaka.
Lehullanak a virágok szirmai, kihalnak örökre,
elhullanak a madarak, a méhek, s a hüllők is,
és semmi ok nem lesz majd az örömre.
A kétéltűek, a bogarak és a rovarok sem bírják,
a természet törvényeit felül írja a hamisság,
s a végén az emberek faját is kinyírják.
Éjszaka a nappal után, ez biz borzalmas képlet,
az emberiség megsemmisíti ezt a világot,
ám végül utoléri őket is a sötét végzet.
A belső hang mindenki lelkében él és suttog,
legtöbbször nagyon halk, máskor ordít,
s van, amikor a gazdájához undok.
Gyakorta némát játszik, főleg nehéz időkben,
s mikor a legnagyobb szükség lenne reá,
akkor hallgat a legjobban, azon időben.
A belső hang velünk él, s majd velünk is hal,
olykor neki köszönhetjük a menekülést,
máskor igen erősen a szívünkbe mar.
Az emlékek tengere hullámzik békésen,
lágyan fodrozódik a csodás kék vize,
s a felszíne csillog a Nap fényében.
Annyi titkot, s vágyat őriz felszíne alatt,
megannyi álmot és családi történetet,
mik legtöbbje a vizébe zárva marad.
Az emlékek tengere növekszik folyvást,
magába fogad jó és rossz érzelmeket,
ezek biztosítják vizének a forrást.
