Saját alkotásaim
Elvonulnak a felhők minden óriási vihar után,
és az bármeddig is tartott, bármilyen volt,
a Nap mindig nyert ezen a tusán.
Legyőzte az ellenfeleit, a gaz felhőket sorban,
s azok feladták a küzdelmet mindenkor,
minden esetben, minden korban.
Elvonulnak a felhők, s helyükbe lép a remény,
megdobogtatja a már szinte kihűlt szíveket,
virágokat nyitva a sötétség telén.
Mint apró gyémántok, úgy ragyognak a csillagok,
és az emberek, akik éjszakánként nézik őket,
azt mondják, ott fönt laknak az angyalok.
Ott élnek a szemek elől megbújva, s láthatatlanul,
onnan figyelnek és segítik a bajba jutottakat,
a tudtuk nélkül, kedvesen, számolatlanul.
Mint apró gyémántok, melyek megérintik a lelket,
úgy fénylenek a csillagok a legsötétebb éjben,
s általuk a legelesettebbek is békére lelnek.
Fel nem fogható érzés, milyen újra szabadnak lenni,
és ledobni a lelket a sötét mélybe lehúzó súlyokat,
s megkönnyebbülve, boldogan előre menni.
Elképesztő, amikor újjáéled a halottnak hitt remény,
s elhessegeti a tudatot fogva tartó sötét felhőket,
a Nap pedig ismét felragyoghat életünk egén.
Fel nem fogható az a sötétség, s a gonoszság árnyai,
az a folyamatos rettegés, melyet ezek kiváltanak,
ám végül mégis lehullanak a rabságnak láncai.
Mikor leszáll az éj, felragyognak a csillagok,
s közöttük mosolyog a kerek arcú Hold,
mely odafönt is érzi a virágillatot.
A kertekben nyugalom honol, csend és béke,
ilyenkor nő a fű, mindenfelé új élet sarjad,
s lepihennek a nappal állatai végre.
Mikor leszáll az éj, csodás álmok kelnek útra,
életre keltik a fantáziák varázslatos világát,
s ezt megteszik minden éjszaka, újra.
Sötétség után a fényre kijutni, szinte hihetetlen,
az elme csak igen nehezen tudja felfogni is,
s ez a lélek számára bizony mérhetetlen.
Ledobni a láncokat magunkról mámorító érzés,
felülmúlja a legszebb álmainkat, vágyainkat,
s hogy ez mennyire jó, az nem kérdés.
Megszabadulni a rabigától, talán el sem hihető,
és egyszerűen nehéz ennél jobbat kívánni is,
mert ez a teher tovább már nem vihető.
Sötétség után a fényre kikerülni, igazán mesés,
s lehet róla sokat ábrándozni, utána áhítozni,
ám amit tehetünk érte, az sosem kevés.
Egyszer minden véget ér, ez bármikor is történjen,
elköszön majd a jó, a rossz, az öröm és a bánat,
s mind ott haladunk, a fénybe menő ösvényen.
Búcsút int a szerelem, s bőröndjét veszi a szeretet,
a vidámság még mosolyogva kacag egy jókorát,
és meghajolva köszöni, hogy velünk lehetett.
Mankóval sántikál és búcsúzik tőlünk a fájdalom,
megannyi kín, s betegség is elhagy bennünket,
mindezeket látva, szem nem marad szárazon.
Egyszer minden véget ér, lejár az esti mesék kora,
fáradt testünk otthonra talál a csillagok között,
s tudjuk, innen nem lesz visszaút már soha.
Mindenkinek megvan a maga keserve, ami fáj,
ami égeti a lelkét, amely nyomorba dönti,
s amelyet sokszor elhallgathat a száj.
Legyen az idős, középkorú, vagy esetleg fiatal,
mindőjük küszködik valamivel az életében,
s az idők végezetéig tarthat a viadal.
Nem akarja megérteni egymást sajna az ember,
pedig túllépni a gondokon, s a fájdalmakon,
csakis együtt lehetséges majd egyszer.
Mindenkinek megvan a lehetősége és reménye,
ahogy megvannak a titkos álmai, s vágyai is,
ám ritkán kerül a sors az ember kezébe.
Nem mindegy, hogy mire is tartjuk magunkat,
hogy mennyire ismerjük a belső énünket,
és mily módon oldjuk meg a bajunkat.
Bizony számít, miképpen tudunk jól harcolni,
hogyan állunk ki önmagunkért bárki ellen,
s miért is hagyjuk magunkat hajszolni.
Mennyire könnyedén hajtjuk a fejünket igába,
s adjuk fel a régóta dédelgetett álmainkat,
belekiáltva panaszainkat eme világba.
Nem mindegy, hogy reménytelen e az életünk,
vagy sikeres, teli a legmélyebb érzésekkel,
s az sem, alszunk, vagy végre ébredünk.
Az élet nagy színpadán mindhalálig küzdenünk kell,
és soha nem hagyhatjuk abba, amíg csak élünk,
különben a lelkünk nyugalmat nem lel.
Nem adhatjuk meg magunkat a sorsnak, harc nélkül,
még akkor sem, ha sokszor mélypontra kerülünk,
és akkor sem, ha elbukunk legvégül.
Amíg élünk, a tetteink minősítenek majd bennünket,
a szeretet erőt ad a legnagyobb bajnak idején is,
s így a kudarc nem szegheti a kedvünket.
Az élet nagy színpadán gyakorta villámok cikáznak,
és folyton támadnak minket a viharok, de hiába,
ha reánk a mennyben angyalok vigyáznak.
Majd egy szép napon talán lehull az a sötét lepel,
amely a szemek elől eltakarta az igazságot,
s azt is, hogy a remény a padlón hever.
Akkorra bizony nem lesz visszaút, túlontúl késő,
az esélyek elúsztak a hiszékenység tengerén,
és a küzdelmek sorában eljön a végső.
Majd egy szép napon, amikor a Nap fent ragyog,
láthatja azt a rengeteg sírhalmot a temetőkben,
amelyeket éjjelente gyászolnak a csillagok.
