Saját alkotásaim
Mindig kell valami, ami a figyelmet eltereli,
és félelemmel tölti fel az emberek lelkét,
így az igazi veszélyt mindőjük elfeledi.
Mindig kell valami, ami elrontja a napokat,
ami alkalmas megzavarni a békés életet,
és rettegésben tart kicsiket, nagyokat.
Mézes mérgekkel próbálják elaltatni a hangyákat,
hiszen azok szeretik az édes, finom ételeket,
és ilyetén nem kell felállítani csapdákat.
Eme mérgek lassan, fokozatosan fejtik ki a hatást,
s emiatt nem tűnik fel a szorgos rovaroknak,
milyen ravasz módon kapják a csapást.
Mézes mérgekkel próbálják elősegíteni a végzetet,
mivel mindenképp el akarják érni a céljukat,
kiirtani ezeket a szorgos és apró lényeket.
Az elmék programozása immár teljes erővel folyik,
ahogyan a félelem és a rettegés fenntartása is,
mindaddig, amíg az értelem el nem fogyik.
Az elmék programozása túlságosan kihat a jövőre,
engedelmes szolgákká teszi az emberek zömét,
és így válik majd semmivé mindenki jövője.
Józan ész és értelem nélkül nem sok esély marad,
mivel az emberiség jó része még el sem hiszi,
hogy a sorsuk igen rossz irányba halad.
Sokaknak nincs ideje, energiája, a valóságot látni,
sőt, ha látja is, egyszerűen nem tudja elhinni,
hogy bárkik el akarnák az élettől vágni.
Józan ész és értelem nélkül elhal minden remény,
apró gyertyalángként pislákoló fénye kialszik,
s mindenki rájön, a jövő milyen kemény.
Nem veszik észre az állatok, hogy csapdába kerültek,
és lépre csalták mindőjüket a sok édes csalétekkel,
miközben ők, az evés gyönyörébe merültek.
Nem tűnik fel nekik, hogy a területüket bekerítették,
és körös-körül kerítések, rácsok vannak telepítve,
s a legtöbbjüket pedig már rég leterítették.
Nem veszik észre az állatok, hogy a végüket akarják,
és az eddigi életüknek mindörökre vége fog lenni,
s többé nem tudják majd, mi is a szabadság.
Igen fájdalmas megélni, hogy lassan elkopunk,
semmink nem működik úgy, mint régen,
és sok mindent másként gondolunk.
Fájnak az ízületeink, s mindenféle gond gyötör,
sokszor a levegővétel sem megy könnyen,
s a lelkünk immár önmagával pöröl.
Az elménk sem csillog már, mint annak idején,
a feledékenység egyre többször köszön be,
s pihenőre vágyunk, a béke szigetén.
Igen fájdalmas megélni, hogy eljutottunk idáig,
s az egykori fényünk lassan elhalványul,
miközben felerősödnek a hibáink.
Milyen szép is lenne egy békés, boldog világ,
melyben a szeretet az úr és a nyugalom,
s nincsenek irigy, gonosz viták!
Milyen szép is lenne egy emberségesebb élet,
amelyben nem kellene félni és rettegni,
s szabadon szárnyalhatna a lélek!
Milyen szép is lenne egészségesnek maradni,
s lubickolni az álmok, vágyak tengerében,
és mindig csakis a jó felé haladni!
Milyen szép is lenne megérteni kik vagyunk,
mi rejlik bennünk, a szívünk legmélyén,
és megismerni az igazi önmagunk!
A félelmet őrző sárkány igyekszik tenni a dolgát,
és igyekszik fenntartani a rettegést örökre,
megnehezítve számtalan ember sorsát.
A félelmet őrző sárkány sokak szerint csak álom,
egy nem létező valóságnak a misztikus őre,
mely pusztít és gyilkol, bármilyen áron.
Néma gyász a szívben és soha el nem múló bánat,
a szeretteink elvesztése, főleg az édesanyánké,
olyan izzóan, s annyira szenvesztően fájhat.
Néma gyász a szívben, mely hang nélkül is kínoz,
és felfoghatatlan érzéseket, érzelmeket hoz elő,
bizony egyre közelebb visz minket a sírhoz.
Visszatekintve a múlt pillanataira, megfájdul a szív,
megannyi történés és emlékkép perzseli a lelket,
s valamennyi újra-újfent emlékezésre hív.
Visszatekintve a múlt pillanataira érzések árja árad,
s elmossa a feledékenység legerősebb gátjait is,
remélve, hogy a szeretet soha ki nem szárad.
