Saját alkotásaim
Rózsaszínben látni a világot, egy meseszerű dolog,
mindent szépnek és jónak hinni, biza nagy hiba,
mert kiderülhet, az álomképek csak romok.
Aki nem lát túl az orra hosszánál, annak már vége,
bármikor, bármilyen ürüggyel is manipulálják,
önként rogy majd rettentő félelmében térdre.
Rózsaszínben látni bármit, nem célszerű, egy álom,
zord valótlanság, az elme kreatív játéka csupán,
és ilyetén, semmi jót, soha, senki ne várjon.
Néha magunk sem tudjuk, hogy mit is akarunk,
s míg tétován állunk, várva a sült galambra,
addig bizony csak tévutakon haladunk.
Várjuk a csodát, a varázst, s a felmentő sereget,
amely megment bennünket önmagunktól is,
reményből pedig nem kapunk eleget.
Áhítjuk a szeretetet, a szerelmet, s egy jó életet,
a vidámságot, a békességet, a boldogságot,
és megálmodunk minden részletet.
Kihagyjuk a lehetőségeket, mert nagyon félünk,
bátorságból bizony leckét kellene vennünk,
nem pedig a sötét semmibe néznünk.
Néha magunk sem tudjuk, mi lakozik bennünk,
ám mielőbb rájövünk erre, annál jobb lesz,
s végre rádöbbenünk, mit kell tennünk.
Az egyediség ritka, ritkább, mint azt bárki hinné,
az az ember, aki egyedi, talán nem is tudja,
ám, ha rájönne minderre, sokra vinné.
Akár a legcsillogóbb gyémánt, úgy ragyoghatna,
drágakőként elkápráztatná a körötte lévőket,
s jótékonyan hatna kicsikre, nagyokra.
Az egyediség ritka, mint a holló, amely hófehér,
különlegessége adja a varázsát és az erejét,
s a tudása, a képessége, sokakkal felér.
Amit a szív magában őriz, az sokszor ott is marad,
mélyen megbújva a legelrejtettebb zugban,
s meglehet, soha nem lesz szabad.
Ott bújik meg az eltitkolt szerelem, s a vágyálmok,
a remények, a félelmek, a reménytelenség,
és ott szövik hálójukat az ábrándok.
Amit a szív magában őriz, az befolyásolja a lelket,
feltüzelheti, feldobhatja, de le is rombolhatja,
s ezzel magának ássa meg a vermet.
Suhanó álmok járják a táncukat a csillagok között,
van mindenféle, jó, rossz, vidám, szomorú,
és ember áll, valamennyi mögött.
Emlékek, elképzelések, vágyak adják az alapjukat,
fantázia teszi színesebbé az estek sokaságát,
és éjjelente folytatják kalandjukat.
Suhanó álmok pihentetik a fáradt elméket reggelig,
ellazítják a testet, amely túl sok terhet cipel,
és ilyenkor nyugalomhoz engedik.
Mikor a méz is keserű, akkor már nagy a baj,
semmi nem tetszik és szenved a lélek is,
s nem tud elülni a szívekben a zaj.
A testet is fájdalom gyötri, s igen sok a gond,
sikertelenség övezi a napok nagy részét,
a sors minderre még pezsgőt is bont.
Mikor a méz is keserű, jön egy kellemes nap,
ami felüdít, felfrissít és vidámabbá tesz,
s maga után szép emléket hagy.
Elhinni a valótlanságot, ez sajnos ma már a sikk,
és nem szembemenni a szutykos, sötét árral,
ez az, aminek örül, az az aljadék klikk.
Nem elfogadni az értelem szavát, ez a való álom,
fejet hajtani, mindent átadni a hiteltelennek,
és ilyenformán elbukni, bármiféle áron.
Elhinni a valótlanságot, ez amit tőlünk elvárnak,
nem gondolkodni, hanem engedelmeskedni,
és ilyetén feszítenek minket egymásnak.
A sötétség jól tud altatni, s mire eljő a reggel,
az emberek elméje oly furcsákat álmodik,
és elhiszi, hogy szépen él majd egyszer.
A valóságot csupán álomként kezeli sokszor,
és mindazt, amit a szeme valójában láthat,
letagadja, elutasítja, s mérgében tombol.
Nem fogja elismerni, hogy valaha is tévedett,
mivel akkor be kellene vallania a hibáit is,
és elfogadni, hogy feleslegesen létezett.
A sötétség jól tud altatni, a varázsa elveszejt,
csillogást ígér, sikert, minden szépet és jót,
ám mire ébred az ember, mindent elfelejt.
