A kisfiú

A kisfiú még csak három éves,
ám sajnos máris nagyon beteg.
A kórházi ágyán fekve kérdezi,
hogy haza vajon mikor mehet?
Nemsokára. Válaszol az anyja.
Arcán halvány, bágyadt mosoly,
elfordul könnyekkel szemében,
s nézése biz szomorúan komoly.

Tudja, gyermeke menthetetlen,
az eddig kapott leletek szerint,
az orvosok tévedtek máskor is,
előfordulhat ez ismét, s megint.
Fájdalmasan mondja a kicsinek,
ne izgulj fiam, jön mindjárt apa,
elsietett a kedvenc játékaidért,
és újabb ruhákért, csokiért haza.

A kicsi mosolyog, holott régóta
nagyon-nagyon fáj minden tagja,
hozzászokott, hogy napi infúzió
adagjait ebben az órában kapja.
Most el kell mennem, de apával
együtt jövünk ide hozzád vissza.
Mire visszatértek az ágy üres volt,
a lepedő pedig vadonatúj, s tiszta.

images 1

Sötét felhők szállnak

Sötét felhők szállnak fölénk,

dögkeselyűk gyűlnek körénk.

Érzik a közelgő bűzös halált,

amely nem ismer soha határt.

 

A sors íme kijátssza a lapjait,

s lezárja az emberiség napjait.

Véget ér, ami eddig csak volt,

minden az elpusztításról szólt.

 

Mi eddig történt nem számít,

a gonosz háttér biz nem tágít.

Bármi áron a hatalmat akarja,

nincs becsülete, mely zavarja.

 

Sötét felhők szállnak fölénk,

s villámokat szórnak közénk.

Agymosottá, birkává tesznek

és mindenünket el is vesznek.

 

Nem marad ezután semmink

és nem élhet tovább senkink.

A remény is feladja a harcot,

így szedhet a gyűlölet sarcot.

letoltes 17

Száguldó idő

Száguldó idő, s viharos percek,

mindennap reánk háruló terhek,

az élet folyama zavaros, nehéz,

a szerencse ritka, olykor benéz.

 

Végig küzdeni kell keményen,

ez a világ túlmutat az egyénen.

Múló évek varázsa elszáll tova,

s a régi idő nem tér vissza soha.

 

Kopik az elme, kopnak a sejtek,

a tudás hatalma egyfajta rejtek.

Fájó ízületek, szenvesztő kínok,

sajgó emlékeket felidéző sírok.

 

Bántó érzetek, hanyatló álmok,

a sors fintora ugyancsak álnok.

Elhiteti a jót, a szépet, a mesét,

mégsem gyógyítja a lélek sebét.

 

A sebet, mely sohasem gyógyul,

becsap, hogy nem járhatsz pórul.

Holott a valóság csak köd és pára,

az igazságnak bizony nagy az ára.

 

Míg fiatal valaki, csupán legyint,

hiszi a természet csakis reá tekint.

Később rájön mekkorát is tévedett,

szívébe a remény vágyakat égetett.

 

Vágyakat, melyeket elemészt a tűz,

s amikhez érzelmi szálak sora fűz.

Azután rálát a valóság miket is rejt,

sok olyat, mit ember meg nem fejt.

 

Mire megfejtené késő, s már hiába,

senki nem segít és nem száll vitába.

Elbukik a gáton, s nincs benne erő,

mi maradt az kevés, biz nem nyerő.

 

A szív mindenkiben dobog és él,

új álmokat kergetve már nem fél.

Tudja a múltat és a végzet szavát,

elnyomni próbálja a napok zaját.

 

Év végén azonban új vágyat táplál,

belső órája ismét indul és számlál.

Remél, hogy minden jobb lesz vala,

végre eléri a mindenségnek a szava.

 

Ködös álmai valóra válását várja,

a fantáziája sehova be nem zárja.

Belső érzelmek és vágyak serege,

sajna tovább pörög az idő kereke.

 

Száguldó idő, amely nem várhat,

amelynek múltja sokaknak fájhat.

Tovaszáll a jövő és az álmok felé,

legvégül megérkezik a végzet elé.

gde maquina tiempo2

Kalitkába zárva

Kalitkába zárva él a kis madár,

tudja, hogy ez számára a határ.

Nincs többé kiút, s bent marad,

az idő gyorsan a vég felé halad.

 

Valaha szabad volt, mint társai,

s a szellővel szárnyaltak vágyai.

Vidáman ugrándozott bokrokon,

s átszállt színpompás lombokon.

 

Látott suhanó felhőket az égen,

s nem volt félnivalója az éjben.

Szorgosan élt, s családot nevelt,

a természet hívószavára felelt.

 

Hajnalban csicsergett az ágakon,

s megfordult a mesebeli tájakon.

Egyszer sajnos fogságba került,

addigi élete a sötétségbe merült.

 

Kalitkába zárva nem élet az élet,

ettől retteghet a sok madár lélek.

Innen szabadulni biz lehetetlen,

bár ne lenne annyira tehetetlen.

bird, yellow, canary

Hamvába halnak az álmok

Hamvába halnak az álmok,

reménytelenek a remények,

végtelenbe nyúlnak a bálok

és fájón sírnak a szegények.



Elhalásra ítéltek a vágyak,

s megnyomorítottá a lelkek,

az időben sóhajok szállnak,

míg szabadságra nem lelnek.



Az értelem küzdeni nem mer,

sötétben, gyáván, félve lapul,

így nyugodalmat soha nem lel,

s küzdelem nélkül marad alul.



Eközben dőzsöl a hitvány,

az alantas, a hazugok sora,

újabb kelepcéket nyitván,

ragyog az elnyomók kora.



Háttérből irányít a gonosz,

homályba burkolva a valót,

míg minden jót el nem oroz,

életben tart minden csalót.



Kelepcéje háborúhoz vezet,

ártatlanok hullanak a porba,

efelől biz kétség nem is lehet,

s elvérzenek a jó hívei sorra.



Az ég kékje homályba borul,

perzselt földön égnek a sírok,

a lét szakadék szélére szorul,

irtózatosakká válnak a kínok.



Vérben fürödve sújt le a halál,

nem kegyelmez és nem kímél,

elpusztít mindent, amit talál,

nem is mérlegel, csupán elítél.



Hamvába halnak az álmok,

ha a tűz gyorsan fel nem éled,

ez a világ oly hitvány, s álnok.

nem lesz mit a sorstól kérned.

letoltes 15

Kárognak a varjak

Kárognak a varjak, közeleg a hideg,

a táj még színes, pazar, de már rideg.

Erősen hullanak a fák sárgás levelei,

ez az egész folyamat olyan mesebeli.

 

Vastagon terül el a rozsdabarna avar,

a szél olykor belekap, itt a tél hamar.

Madarak repülnek magasan az égen,

telelni indulnak a csapataik az éjben.

 

A Tejút pora gyémántként csillámlik,

alant a tájon, a Hold fénye szikrázik.

A rovarvilág még begyűjti, mit lehet,

a pockok serege végre aludni mehet.

 

Téli álomra készül már az állatvilág,

s lehullatja szirmait a sok szép virág.

Minden elcsendesedik, az ősz pihen,

az élet elszenderedik, volt már ilyen.

 

Kárognak a varjak és sűrű köd szitál,

s a láthatatlan zóna még kicsit kivár.

Parány remény ébred a nedves fűben,

jövőre is lesz része a világnak zöldben.

nature, landscape, road

Szép rózsaszínű kismalac voltam

Szép rózsaszínű kismalac voltam,

anyám ápolt és gondozott rendesen,

egész nap a hűs pocsolyában túrtam,

majd kifeküdtem a napra nedvesen.



Naphosszat birkóztunk a mamával,

a tesóim vígan dögönyözték egymást,

az orrom tele volt a környék szagával,

mindennap megtanultunk egy s mást.



Esténként kötelező volt aludni térni,

pedig még maradtunk volna játszani,

egymás mellett jól el tudtunk férni,

mindig jó malacnak kellett látszani.



Telt-múlt az idő, gyarapodtam szépen,

ekkor ért a döbbenet, a gazda eladott,

az új helyről el akartam szökni az éjben,

bár az új tulajom is mindent megadott.



Gyorsan híztam, nőttek rajtam a hurkák,

ráadásul a hormonok keringtek bennem,

a sonkáim formásodtak, a lábaim kurták,

zavaromban nem tudtam mit kell tennem.



Egy nap arra ébredtem, hogy leszúrtak,

véreztem, egy nagy kés volt a tokámban,

kinyírtak, pont ők, akik eddig leszóltak,

kik pálinkáztak, s múlattak a szobában.



Most itt fekszem kihűlve, fáznék ha élnék,

ámulattal vesznek körbe idegen emberek,

a perzselő égető tüzétől bizonyára félnék,

nyugodalmat ilyen állapotban nem lelek.



Ha már így esett, ne menjek veszendőbe,

valamennyi porcikámat dolgozzák fel,

ne várjanak vele a következő esztendőre,

kedvére való étket belőlem mindenki lel!



Hagymás vér, hurka, kolbász és egyebek,

elégedett leszek, ha elfogy minden részem,

rólam életemben jót csiripeltek a verebek,

ezután elmondhatom, biz nem hiába éltem.

2 169

A gazdák és a juhaik

A gazdák és a juhaik együtt éltek egykor,

dús, zöldellő mezőkön vándoroltak,

s igen boldogak voltak ekkor.

 

A juhok között volt, fehér, fekete, s tarka,

dús gyapjúval rendelkező, tejet hozó,

s akadt, melynek letört a szarva.

 

Gyarapodtak, sokasodtak, túl sokan lettek,

s felemésztették a legelők legjavát,

legelészni bárhová is mentek.

 

Gazdáik eleinte gyönyörködtek a nyájban,

s örültek, hogy sokat hoznak nekik,

ezért etették őket hóban, sárban.

 

Ám biz sokkal nagyobb haszonra vágytak,

eldöntötték, hogy nekik ez mind jár,

s hihetetlenül kapzsivá váltak.

 

Tervük az lett, hogy lemészárolják mindet,

megnyúzzák, a bőreiket kicserzik,

csinálnak belőle ruhákat, inget.

 

Eljött az idő, a juhokat mind akolba zárták,

azok nem is bégettek félelmükben,

s valamennyien a véget várták.

 

Azon a napon a leölésüket meg is kezdték,

egyiküket a másik után rángatták ki,

s mindezt nagy örömmel tették.

 

A birkák rettegve bámulták egymás arcát,

s szemükben tükröződött a rémület,

mégis mind feladta a harcát.

 

A harcát, melyet a nyájuk el sem kezdett,

mert mindegyikük a másikukra várt,

s közben a kés torkot metszett.

 

Birkamód, némán, tág szemmel bámultak,

s míg a vérüket kifolyatták teljesen,

önmaguk gyávaságán ámultak.

 

A nyáj urai mind aranyra váltotta a juhait,

istenként ünnepeltek és dorbézoltak,

s eltörölték mások jogait.

 

A gazdák és a juhaik egy letűnt kor regéje,

talán nem is létezett igazán sohasem,

de belőle lett a világ meséje.

sheep, flock, flock of sheep

Halovány fény

Halovány fény villan a sötét éjszakában,

piciny, parázsló szíve lüktet, villog,

a gonosznak évszakában.

 

Alig látható, de mégis van, mégis létezik,

s bár senki, soha nem hitte volna el,

de a tisztességből érkezik.

 

A tisztesség oly régóta kihunyt fogalom,

már az emléke is fagyosan dereng,

ám kifog az ördögi fogaton.

 

Új erőre kaphatna, ha támogatná a tudat,

s felégethetné a sötétség bugyrait,

mert az igazság után kutat.

 

A homály leplén át halovány fény villan,

a léte maga lehetne majd a remény,

ha táplálnák, s el nem illan.

dark 57e9d64543 1280

A széken állva

A széken állva mereng életén egy férfi,

hogy ez a világ valaha is jobb lesz,

azt igencsak erősen kétli.

 

Gondolatai visszarepítik a szép múltba,

mikor gyerekként szaladt a mezőn,

majd belenézet egy kútba.

 

A kút csillogó vizében úszott egy béka,

igaz, nem is volt ott keresnivalója,

de mégis előfordult néha.

 

Hasonló történetek képei villantak elő,

szomorkásan elmosolyodott tőlük,

s érezte, elhagyja az erő.

 

Az arcáról igen hamar eltűnt a mosoly,

fájdalmasan felsóhajtott többször,

érezte e Földön csak fogoly.

 

Imádta a családját, a rokonait, barátait,

bármit megtett volna mindőjükért,

de sajnos ismerte a határait.

 

Manapság félelemben telnek a napjai,

minden perce rettegés és pánik,

így akarják a világ nagyjai.

 

A munkahelye veszélyben már megint,

pénze, tartalékai erősen fogyóban,

akárhová néz, bárhová tekint.

 

Kilátástalanság, ismét a járvány réme,

hazugságok sora, s cselszövések,

büntetések várnak a népre.

 

Egész nap maszkban fuldokolva lenni,

visszaszívni az elhasznált levegőt,

de nem tud ellene tenni.

 

Így semmit nem ér az élet, ez nem kell,

nem akar idomított állatként élni,

s nyugodalmat nem lel.

 

A széken állva, elmélkedve idáig jutott,

s míg könnyei cirógatták az arcát,

a lába alól a szék kibukott.

chair, room, dark
Kiss Gyula versei
Adatvédelmi áttekintés

Ez a weboldal sütiket használ, hogy a lehető legjobb felhasználói élményt nyújthassuk. A cookie-k információit tárolja a böngészőjében, és olyan funkciókat lát el, mint a felismerés, amikor visszatér a weboldalunkra, és segítjük a csapatunkat abban, hogy megértsék, hogy a weboldal mely részei érdekesek és hasznosak.