Szívszorító fájdalom, lelket gyötrő bánat,
a bennünk élő gyász mélységesen fájhat.
Megsebez minket a rohanó emlékek sora,
míg élünk nem tudjuk őket felejteni soha.
A múlt percei velünk kelnek, s fekszenek,
akkor is ha voltak melyek nem tetszenek.
Az időt visszafordítani sajnos lehetetlen,
megmutatkozik az ember mily tehetetlen.
Könnycsepp az arcon, s mélabús mosoly,
kit, kiket elvesztettünk, a föld alatt fogoly.
Virágot viszünk a sírjukra emlékezve rájuk,
s ha megbántottuk őket, azt nagyon bánjuk.
Itt állunk a nyugalmat adó temetői csendben,
gyertyákat gyújtunk és fejet hajtunk rendben.
Átérezzük mennyire sebezhetőek is vagyunk,
mi vajon hátra milyen emlékeket hagyunk?
Zörög az avar, őszi szél suhan az ágak között,
elsimítja a virágszirmokat a sírhantok fölött.
Leszállt az est. A fájó pillanat magához láncol,
az éjben számtalan apró láng ragyogva táncol.
