november 2020 - 3 / 4 oldal - Kiss Gyula versei

Gonosz, sötét világ

Gonosz, sötét világ az, amelyben élünk,

nem számít, kik vagyunk, mitől félünk!

Nem számítanak tetteink, sem a létünk,

mi a cselszövésekből soha nem kérünk!

Nincs szükségünk az ármányos időkre,

csak a pozitív tettekre, előbbre vivőkre!

Nem kérünk a szolgaságból semmikor,

akkor sem, ha a hazugság biz megtipor!

Nem vágyunk arra, hogy ne is legyünk,

s arra, hogy mások diktáljanak nekünk!

Senki kapcái nem óhajtunk lenni soha,

inkább lepje be a sírunkat a zöld moha!

Nem kellenek mézes szavak, ámítások,

csupán a valóság, s hiteles számítások!

Nincs szükségünk elnyomásra senkitől,

s ne fosszanak meg a világon semmitől!

Nem szeretnénk szürke homályban élni,

s folytonosan a megsemmisítéstől félni!

Nem kell a testünkbe semmilyen méreg,

maradjanak csak meg a szokásos gének!

Gonosz, sötét világ az, amely körbevesz,

s amely minden eddigi szépet tönkretesz!

Ám nem lenne ez így, ha kiderülne az ég,

az igaz fényének tündökölnie kellene rég!

Felragyogott a Remény

Felragyogott a Remény egy napon,

elkezdett hinni valami jóban vakon.

Dobogott a szíve és repesett a lelke,

igazi önmagát azonban mégsem lelte.

Álmodott nagyot és vidáman ébredt,

a sok szépségtől, s bűbájtól elképedt.

Úgy érezte végre neki kedvez az élet,

sajnos az álma csalódással ért véget.

Becsapottan, s megbántottan morgott,

a teste dühében izzadságban csorgott.

Tudta lejárt az idő, a vágyaknak vége,

marad a kín, amíg meg nem hal végre.

A Béke

Fáradtan, porban poroszkál a Béke,

s hiszi, hogy útjának még nincs vége.

Egy szikla mellett védett helyet talál,

lepihen kicsit, még várhat rá a halál.

Visszagondol a múltra, a régi időkre,

a szép pillanatokra, az előre vivőkre.

Ősidők óta rója a hegyeket, völgyeket,

ismer minden bokrot, füvet, tölgyeket.

Számtalan kort túlélt és sokat látott,

állandóan a megnyugvásra vágyott.

Bármerre is bandukolt háború zajlott,

a csatazaj már kilométerekről hallott.

Néhanapján sikerült békét vinni nekik,

remélte a segítségében örömüket lelik.

Sajnos tévedett. Az érdekük más volt.

Álmuk a pénzről, s a hatalomról szólt.

A kapzsiságuk nem igen ismert határt,

látta már, hogy nehezen nyerhet csatát.

A legapróbb földért gyilkoltak rendre,

sohasem vágytak igaz szívből a csendre.

A földrészek vértől áztak, tűzben égtek,

harácsolás zajlott, sokakat széjjel téptek.

Éhínség, betegség, s járványok dúltak,

adóztak elnyomva, míg ki nem múltak.

Változtak a korok, de a gonosz maradt,

a Béke jó szándékával a semmibe haladt.

Bolond öreg remetének nézik oly sokan,

küzdelméből sajnos semmi jó nem fogan.

Kipihenve felállt, s fogott egy erős botot,

a reményre és a szeretetre keresne okot.

A szívéhez kapva, fájón sóhajtva nyúlt el,

az emberi világ igazi békére soha nem lel.

Bealkonyul

Bealkonyul eme világnak,

nincs többé helye vitáknak.

Leáldozik az ész, s értelem,

a gyilkolászás íme vértelen.

Hazugság felhője szárnyal,

leszámol a jóval, s vággyal.

Elhomályosítja a valóságot,

kierőszakolja az adósságot.

A butát még butábbá teszi,

az élet lehetőségét elveszi.

Kiritkítja a népek tömegét,

s mindig átírja a szövegét.

Folytonosan rettegést tálal,

félelemmel, pánikkal házal.

Szétrombolhatja a családot,

elriaszt biz minden barátot.

Sajnos könnyen sírba tehet,

az útja pusztuláshoz vezet.

Lélektelen lelkeket teremt

és örökre kivégzi a jelent.

Nem hagy örömöt, s szépet,

kizárólag gonoszokat éltet.

A világűrt is nagyon akarja,

és senki többé nem zavarja.

Bealkonyul eme világnak,

s nem lesz vége a hibáknak.

Lemegy a Nap, lenn marad,

ez a világ a vég felé halad.

Új remény

Új remény. Ez valódi álom,

szívet melengető simogatás,

s ahhoz, hogy valóra váljon,

nem elég néhány kirohanás.

Szikrázik a napfény a tájon,

mindenfelé nyüzsög az élet,

e csodás varázsa a jelennek

talán sohasem érhet véget.

Zöldellő mezők, buja rétek,

virágok illata száll a szélben,

s átadja magát a fuvallatnak

a köröttük ragyogó fényben.

Hirtelen villámok cikáznak,

zuhogni kezd, vihar tombol,

sötétségbe borul minden élő,

miközben a gonosz rombol.

Feldúl mindent, pusztít, kiírt,

mélységes szakadékba taszít,

a legparányibb csirát is leölve

az összes életformával szakít.

Ám a terve mégsem tökéletes,

néhány fűszál életben marad,

tiporhat, s dühönghet tovább,

őrülete után új remény fakad.

Lélektelen lélek

Lélektelen lélek szárnyal tova,

alkalmanként be is néz ide-oda.

Megfelelő alanyra vár, ám hiába,

kikiáltja gondját-baját a világba.

Belefáradt a keresésbe, s már unja,

lassacskán fáradt szemeit lehunyja.

Nem hiszi, hogy nem talált senkit,

kinek átadná a benne rejlő semmit.

Látja az emberi faj nem való másra,

mint önmagát pusztító gyilkolásra.

Ez még neki is sok. Elég volt, elég!

Ürességében lángra gyúl, majd elég.

Belepi a Sötét a szívet

Belepi a Sötét a szívet, lelket,

ármánya gonosz talajra lelhet.

Terméketlen, mocskos talajra,

melyet az igaz sosem zavarja.

Elferdít mindent, mit csak lát,

beszennyez virágot, fűt és fát.

Hangosan kacag sikere láttán,

hisz nem más Ő, mint a Sátán.

Lélek nélküli világot szeretne,

mindenki gyötrelmén nevetne.

Lábbal taposná a jót, a szépet,

lerombolná a valósághű képet.

Ám eljön egy lovag az égből,

felállva a kényelmes székből.

Kardjával lesújt és végez vele,

páncélja fekete vérrel lesz tele.

A fejét vesztett pokolra kerül,

a sötétségen át végleg lemerül.

Ismét felragyog a Nap az égen,

a Hold újra szikrázik az éjben.

Arctalan lelkek

Arctalan lelkek róják az utat,

amely a végzetük felé mutat.

Pánikban élnek és rettegnek,

a sötét félelemnek engednek.

Meggyötörtek és szenvednek,

s ezzel a háttérnek kedveznek.

Orcájuk helyén maszk díszlik,

s ezt mindannyian megsínylik.

Szemük lesütve, lassan pislog,

s szinte már élettelenül csillog.

Nem mernek nézni, pláne látni,

hisz a látvány nagyon fog fájni.

Nem tudják, ki a másik, ki volt,

hozzájuk annak idején ki szólt.

Nem ismerik fel a családjukat,

sem egykori, közeli barátjukat.

Nem tudják már, ki nő, ki férfi,

mindőjük a sanyarú életét félti.

Saját gyermeküket sem védik,

s a pusztulásukat tétlenül nézik.

Mást megérinteni nem mernek,

s így nyugodalmat nem lelnek.

A szellő elől is riadtan bújnak,

ezzel teret engednek a búnak.

Ölelésről szó sem lehet többé,

szerelmük láttán válnak köddé.

Füttyszóra vackukba vonulnak

és a kihalás szélére szorulnak.

Remélik, hogy a szérum segít,

beadva biz a biztonságba repít.

Ezzel maguknak is hazudnak,

ám mást mondanak hazugnak.

Arctalan lelkek róják az utat,

a sors egykori énjükben kutat.

Sajnos csak ürességet találhat,

s így átadhatja őket a halálnak.

Volt egyszer egy bika

Volt egyszer egy bika, lenyűgöző állat,

dús réten vágtatott virágok között,

érezte, még vezérré válhat.

Pici korától kezdve gondozták, etették,

sokat játszadoztak vele a fajtársai,

s őszinte szívből szerették.

Gyorsan gyarapodott, s az ereje is nőtt,

dagadni kezdtek a feszülő izmai

és pajzán álmokat szőtt.

Sosem volt a karám rabja, szabadon élt,

versenyt futott sokszor a széllel,

még a villámlástól sem félt.

Sokszor felbukkant a szomszéd réteken,

izmos alakja kimagaslott a fűben,

hűen ábrázolták a képeken.

A mezőkön a szabadság jelképévé vált,

az emberek milliói rajongtak érte,

s nyomában boldogság járt.

Ám ez nem tetszett a gonosz erőknek,

ők nem tűrhették a szabadságot,

magukat tartva nyerőknek.

Elfogatták a bikát és a karámba zárták,

többször beoltatták, láncra verték,

s az elpusztulását várták.

Volt egyszer egy bika, ma már emlék,

a szabadság is sírba szállt vele,

örök rabság vette át helyét.

Szívszorító fájdalom

Szívszorító fájdalom, lelket gyötrő bánat,

a bennünk élő gyász mélységesen fájhat.

Megsebez minket a rohanó emlékek sora,

míg élünk nem tudjuk őket felejteni soha.

A múlt percei velünk kelnek, s fekszenek,

akkor is ha voltak melyek nem tetszenek.

Az időt visszafordítani sajnos lehetetlen,

megmutatkozik az ember mily tehetetlen.

Könnycsepp az arcon, s mélabús mosoly,

kit, kiket elvesztettünk, a föld alatt fogoly.

Virágot viszünk a sírjukra emlékezve rájuk,

s ha megbántottuk őket, azt nagyon bánjuk.

Itt állunk a nyugalmat adó temetői csendben,

gyertyákat gyújtunk és fejet hajtunk rendben.

Átérezzük mennyire sebezhetőek is vagyunk,

mi vajon hátra milyen emlékeket hagyunk?

Zörög az avar, őszi szél suhan az ágak között,

elsimítja a virágszirmokat a sírhantok fölött.

Leszállt az est. A fájó pillanat magához láncol,

az éjben számtalan apró láng ragyogva táncol.

h	K	s	c	p	s	v
						1
2	3	4	5	6	7	8
9	10	11	12	13	14	15
16	17	18	19	20	21	22
23	24	25	26	27	28	29
30