december 2020 - Kiss Gyula versei

Nehéz volt

Nehéz volt ez az idei év, s kemény,

örömökben biz ugyancsak szegény.

Be voltunk zárva, mint aljas rabok

és eközben elsuhantak lám a napok.

A napok amelyeket elvettek tőlünk,

s remélték nem hallanak mifelőlünk.

Rettegésben tartottak éjjel, s nappal,

félelmet gerjesztettek tűzzel, vassal.

Tönkretettek életeket és családokat,

elhidegítettek rokonokat, barátokat.

Igyekeztek kiölni az értelem javát,

s elnémítani a valós igazság szavát.

Arctalanná tettek minket maszkkal,

szembeszálltak reménnyel, s daccal.

Hazugságok folyama ömlött reánk,

melynek áradata önmagához leránt.

Nehéz volt ez az év, de ne adjuk fel,

hiszen akkor lelkünk békét nem lel!

Reménykedjünk, hogy jobb is lehet,

s a sok rossz tovább így nem mehet!

Nagy szükség volna

Nagy szükség volna megértésre, belátásra,

minden rossz kerüljön örökletes bezárásra!

Igazán nagy hiánycikk manapság a szeretet,

mely igaz szívvel átölel nőt, férfit, gyereket.

Nem lenne káros a figyelem, s az odaadás,

azután jöhetne a nyugalom és a poharazás.

Szintén eltűnőben van a régi szép tisztelet,

olykor feltűnik még, mint egy szösszenet.

A segítőszándék sem lenne oly hátrányos,

főképp, hogy ez a világ sötét és ármányos.

A tudás gyarapítása a hamisat elpusztítaná,

s mindamellett a gyűlöletet is csillapítaná.

A becsület, s a tisztesség is a kihalás szélén,

holott ők jártak egykor a csatáknak az élén.

A hűség, mely valaha természetesnek tűnt,

a sok mocsok közepette szinte meg is szűnt.

Nagy szükség volna összefogni biz végre,

különben valamennyien mehetünk a jégre!

Legfőképpen meg kellene tanulni küzdeni,

s minden gonoszat a tüzes pokolra küldeni!

A Rossz és a Jó harca

A Rossz és a Jó harca szakadatlanul folyik,

küzdelmük örök, az idők végéig tart,

erejük azonban lassan fogyik.

Változó sikerrel vívják a csatáikat naponta,

néha görcsösen egymásba fogódzva,

s olykor-olykor csak nyafogva.

Mindkettőnek megvan a maga háttér serege,

mely őket szolgálva, értük esküt téve,

megteszi azt, ami saját szerepe.

Mikor összecsapnak, kardjuk pengéje villan,

s a páncéljukon ragyogó Nap fénye,

minden mozdulatuknál csillan.

A Rosszat a sötétség növekvő ereje táplálja,

s amíg a Jó lassan elfeledetté válik,

a gonosz a lapjait számlálja.

A Rossz és a Jó harca a vége felé közeledik,

mindkettő a döntő ütközetre készül,

pajzsuk, páncéljuk töredezik.

Érzik, s tudják, hogy már nincs kiút innen,

végleg el kell dönteni, hogy ki győz,

más lehetőség nincsen.

Senki által

Senki által megválasztott gonosz kör,

a világ népeinek az elpusztítására tör.

Ámítás, irritáló, hazug reklámok sora,

az embereket nem hagyja békén soha.

Zúgó folyamként ömlik majd a méreg,

amíg övéké nem lesz az utolsó kéreg.

A Föld teljes egészére igényt tartanak,

s addig sokakat önpusztításba hajtanak.

Nem számít öreg, fiatal, szép, s beteg,

a lényeg az, pusztuljon az embersereg.

Mégpedig mielőbb, nem fognak várni,

s nagyon gyorsan eredményt kell látni.

Egymásra uszított balgák bégető nyája,

az elvakult gyűlölettől egymást bántja.

Holott, ha a csekélyke értelem győzne,

nem lenne mindenki könnyen legyőzve.

Senki által megválasztva, az a kör álma,

s ellenállás nélkül teljesülhet is a vágya.

Más lesz majd a világ, s alig marad élő,

ez a rémálom be is teljesedhet, az a félő.

A Lelkiismeret

A Lelkiismeret az emberiséggel született,

velük kelt, feküdt, megtette amit lehetett.

Így ment ez évezredeken, s korokon által,

nem fordult volna Ő a becsületnek háttal.

A történelem során gyakorta szólalt meg,

tisztességes volt, s nem maradt utána heg.

Sokakat térített le a sötétségnek az útjáról,

gyakorta hozott fel példát önnön múltjáról.

Ám eljárt felette az idő, mely hitvány lett,

s újabban büntetlenné vált sok gonosz tett.

Egyre kevesebbekre tudott szavaival hatni,

mégsem akarta az embert pusztulni hagyni.

A Lelkiismeret immár haldoklásba kezdett,

látja, s érzi jól, hogy ez a vég, nem a kezdet.

Elkezdődött ím a terv, a programozott halál,

ebből kiutat sajnos a Lelkiismeret nem talál.

Egy apóka ül csikorgó karosszékében, könnybe lábadt a szeme,
elmereng a régi időkön, mikor az élete szép dolgokkal volt tele.
Karácsony van, ám ő sajna mégis magányos kis hegyi házában,
az elhunyt feleségére gondol ébren is, s már nem csak álmában.

Sok kilométerrel odébb egy kisgyermek az ajándékaival játszik,
csillog a két szeme és a pirospozsgás arcán a boldogság látszik.
Szerető szülei mindent megadnak neki, bármit, ami tőlük telik,
féltik, óvják, s ugyanakkor örömében a saját örömüket is lelik.

Fiatal pár lépked összesimulva, s talpuk alatt roppan a friss hó,
szeretik egymást, s mindegy mi történik, nekik most bármi jó.
Szüleiknél voltak vacsorázni, s ajándékkal kedveskedni nekik,
ők ezt nemcsak ünnepekkor, hanem máskor is szívesen teszik.

Öreg nénikék kötögetnek, horgolnak egy nyugdíjas otthonban,
arról beszélgetnek, hogy milyen jó is az, ha valaki otthon van.
Családjuk már szétszéledt és bár igaz, néha látogatóba jönnek,
búcsúzáskor, ölelkezés közben szemükbe szöknek a könnyek.

Ilyenkor is sokan dolgoznak, nem lehetnek a szeretteik mellett.
igazán fájó, s oly szomorú, de számukra a sorstól csak ez tellett.
Az emberek éljenek társas viszonyban, vagy akárcsak egyedül,
nem igazán mérvadó, valamennyien szeretetre vágynak legbelül.

Sokan ebből az ünnepből is csak pénzügyi vetélkedőt csinálnak,
ki-kinek ad többet, szebbet, s nagyobbat, folyton azon vitáznak.
Hiába, zsebük tele pénzzel, a nélkülözést nem tapasztalták soha,
mikor elérték mindazt amit szerettek volna, már indultak is tova.

A valós emberi értékeknek az ilyenek ugyancsak híján vannak,
lelkük üres, gazdagságot mindegy, hogy minek az útján kapnak.
Mások hajléktalanként tengődnek az utcákon, fagyhalálra várva,
biza sokuk, a remény halovány, sápatag fényét meg sosem látja.

Karácsony van. A Hold ezüstös fénye csillog, szikrázik a havon,
amoda a vadkacsák vándorló csapata csúszkál az esti jeges tavon.
A legtöbb embert áthatja ilyenkor az igazi szeretet egymás iránt,
s mind remélik, megtalálják szívük mélyén a jó, a helyes irányt.

Szállingózik a hó

Szállingózik a hó, süvít a szél,

a Hold fénye szikrázik a havon,

a szeretet melege új életre kél,

meghitt ez a pillanat nagyon.

A fenyőfa alatt ajándékok sora,

gyertyafény játszik a díszeken,

fátyolként lebeg ma az idő pora,

mely mély sebet ejtett a szíveken.

Sokan nem lehetnek a családdal,

lelkük már messze a távolban jár,

emlékük újfent megküzd a halállal,

hiányuk nem múlik el, s örökre fáj.

A gyermekek arca örömtől ragyog,

mosolyogva csillognak a szemek,

mindenki szép ajándékot kapott,

játékkal vannak tele az apró kezek.

Finom étkek illata vacsorára csábít,

vidáman falatoznak, fogyik az étel,

jóllakottan egyikük a másik után ásít,

csodás az este, senkiben nincs kétely.

Érző szív

Hull a hó, fájón süvít a szél,

s nagyon kemény az idei tél.

Este van és csikorog a hideg,

minden olyan nagyon rideg.

Egy férfi sétál egymagában

és búsul számtalan bajában.

Néz előre, a szemein fátyol,

lehetne ő most bizony bárhol.

Szerelme elhunyt, neki vége,

sohasem jut már el a révbe.

Összetört szívvel baktat előre,

nem érdekli ki mit gondol felőle.

Órák óta bolyong össze-vissza,

a múltat nem hozhatja már vissza.

Karácsony van, s ő üres belül,

fájdalmát semmi nem múlja felül.

Térdig jár a hideg hóban, fázik,

a kukák között valami mászik.

Mélán, s kíváncsian indul oda,

maga sem tudja pontosan hova.

Sírást hall a szemétkupacok mögül,

egy lányka néz rá a rongyai közül.

Vacog és rémült. Sovány szegény.

Látszik, elhagyta minden remény.

Ötéves lehet. Szemében fájdalom,

s a férfiban feléledt a szánalom.

Halovány, szutykos kis arca komoly,

bágyadt tekintetén semmiféle mosoly.

A férfi sérült szíve dobogni kezdett,

s érezte, hogy ez valami új kezdet.

Megfogta a rettegő kislány kezeit,

s merőn nézte a csillogó szemeit.

Óvatosan magához ölelte a kis árvát,

s megtörölte liluló, piciny kis száját.

Keserűségét félretéve indult vele haza,

hisz a kicsinek, övénél nagyobb a baja.

Hazaérve megfürdette, adott neki enni,

majd elment a számára ruhákat venni.

A Karácsony elűzte a bánatukat tova,

s többé nem hagyták el egymást soha.

Igen nehéz, s gonosz időket élünk

Igen nehéz, s gonosz időket élünk,

immáron maga a létezésünk a tét,

sajnos joggal van is mitől félnünk,

hiszen veszélybe került biza a lét.

Ám most tegyük félre a félelmet,

azért se rettegjünk, s ne adjuk fel,

éljünk át minden valós érzelmet

és akkor a lelkünk nyugalmat lel!

Hasson át minket a jó és a szeretet,

öleljük keblünkre családunk tagjait,

tegyünk másokkal valami kegyeset,

s talán felfedhetjük a sorsnak lapjait!

A Karácsony legyen boldog, békés,

szívünket járja át a melegség ereje,

a jó győzelme ne is lehessen kérdés,

s ne hasson reánk a sötétség deleje!

Igen nehéz, s gonosz időket élünk,

meg kell tanulni küzdeni, de hamar,

az igazság ereje van íme mivélünk,

legyen az életünk bármilyen fanyar!

Hét éve ilyenkor

Hét éve ilyenkor együtt

készültünk a nagy napra,

s azon gondolkoztunk,

hogy melyik ajándékot,

melyik szerettünk kapja.

Vásárolni mentünk ketten,

sorba vettük a boltokat,

akkor még nem sejtettem,

hogy az élet nagyon rossz

irányba viszi a sorsodat.

Ettünk, ittunk, nevettünk,

s jól éreztük magunkat,

sült húsok, hurka, kolbász,

töltött káposzta, saláták,

csak tömtük a hasunkat.

Karácsonyi fények szerte,

béke, nyugalom, szeretet,

az idei ünnep azonban más

az Öcsém nélkül, s ez ellen

sajnos semmit nem tehetek.

Leereszkedett reánk a gyász,

kínoz, s tovább nem halad,

fátyla betakarja a családot,

ez a Karácsony is szomorú,

ám emléked örökre itt marad.

h	K	s	c	p	s	v
	1	2	3	4	5	6
7	8	9	10	11	12	13
14	15	16	17	18	19	20
21	22	23	24	25	26	27
28	29	30	31