világ Archívum - 65 / 71 oldal

Aki tisztességes

Aki tisztességes, nem fenyeget, nem zsarol másokat,

nem hazudozik, nem játssza a megváltót,

és nem rak senkire sem láncokat.

Nem árulja el az embereket, s nem adja el a hazájuk,

nem működik közre a tömeges kiirtásban,

és nem veszi félvállról a haláluk.

Nem adja el a lelkét semmiféle kincsért, s vagyonért,

nem áldozza fel a régi korok történelmét,

s nem tesz mindent csak haszonért.

Aki tisztességes, annak számít a becsület, az igazság,

fontos az adott szó, s a rossz elmulasztása,

s nem oldala az arcátlan pimaszság.

Számára az élet jobbá tétele a cél, önzetlenül, tisztán,

a gyengék támogatása, az elesettek segítése,

s egy élhetőbb világ szerepel a listán.

Ideje takarítani

Ideje takarítani, annyi a felhalmozott szemét,

annyi mocsok rakódott már rá a világra,

s ennek biza mindenki issza a levét.

Mindenfelé suhan a mérgekkel telített levegő,

és ha nem vigyáz az emberiség magára,

hamarosan itt lehet majd a temető.

Egyre többen múlnak ki a gyilkos szeméttől,

belefulladnak, hisz folyton ömlik rájuk,

s egyre távolodnak biz a reménytől.

Kik élni szeretnének, azoknak igyekezni kell,

méghozzá nagyon hathatósan, s mielőbb,

különben kiutat soha, senki nem lel.

Ideje takarítani, mert a szenny a Földet ellepi,

elpusztítja, s megfojtja az élet csiráját is,

miközben a tisztaságot örökre elfedi.

Olyan nehéz

Olyan nehéz bármilyen szépet és jót írni,

és egy ilyen hazug, gonosz világban,

bárkinek a szavában hinni, bízni.

Reménytelen már a remény maradéka is,

és sajnos szomorúan szánalmas senki,

aki lustaságból, s butaságból hisz.

Aki arra sem képes, hogy önmagát védje,

ki nem néz utána a dolgok sűrűjének,

s kinek csupán a dacosság a tétje.

Dacol akkor is, mikor tudja, hogy veszít,

tudja, hogy nincs igaza, nem is lesz,

s gyenge lelke sértődötten feszít.

Feláldozza a családját, a gyermekei létét,

s felvállalja a kísérleti nyúl szerepét,

a tükörben imádja önmaga képét.

Olyan nehéz bármilyen szépet és jót írni,

mivel esélytelen az értelem ébredése,

s bizony sokan, sokat fognak sírni.

A technika és az ember

A technika és az ember találkozott egy napon,

az ember természetes élőlénynek született,

amit a technikára költöttek, egy vagyon.

Az egyikük él, a másik gép, s program csupán,

a sötét erők azonban erőltetik az egyesülést,

és ez lenne a végzet, a normalitás után.

A céljuk eléréséhez bevetnek bármit, mindent,

s ha kell megbetegítenek, gyilkolnak érte,

a természet rendje súlyosan kibillent.

Addig is a létszám csökkentése zajlik naponta,

és a világ népessége bután hagyja magát,

hisz minden jóval hitegetik gyakorta.

Amennyiben sikerrel járnak, nem lesz visszaút,

s gépies humanoidok járnak világszerte,

semmivé válnak majd és nincs kiút.

A technika és az ember találkozott egy napon,

kettejükből engedelmes szolgát csináltak,

melyikük énje fogja túlélni vajon?

Szeretetre vágyik

Szeretetre vágyik a világ apraja és nagyja,

igazi, őszinte, szívből jövő szeretetre,

de a gonosz árny ezt nem hagyja.

Az árny nem tűri a boldogságot, sem a jót,

nem bírja elviselni a vidámságot sem,

és az elismerésekkel is igen skót.

Számára a gyötrelem az öröm, a kín kacaj,

és a rettegők sikítása a kéjes gyönyör,

manapság boldogabb, mint tavaly.

Mindenfelé a félelem az úr, a jó az szolga,

kegyetlen módon uralja a pánikolókat,

s a gyávák miatt könnyű a dolga.

Eltipor bárkit a Földön, bárkit, aki még él,

oly hatalmas a sötét erő a háta mögött,

nem véletlen, hogy soha nem fél.

Ám változhat a sors, s belőle lesz a halott,

kételkedhet ugyan önnön vereségében,

de önteltsége okán sebet kapott.

A sebe végzetes, s a pulzusa már gyengül,

az árny rángatózik, majd hörögni kezd,

gyilkos szándéka mégsem enyhül.

Szeretetre vágyik mindenki, kicsi és nagy,

egyszer erőre kap a fény, s felragyog,

a sötét árnyból semmit sem hagy.

A kígyó szorításában

A kígyó szorításában vergődik az egész világ,

s fuldoklanak a megfélemlített emberek,

erről zajlanak szenvedélyes viták.

A kígyót a sötét gonosz bérelte fel, hogy öljön,

ne kegyelmezzen senkinek ezen a Földön,

s ki még él, annak legyen ez börtön.

Legyen mindőjüknek ez véglegesen a végzete,

s ne menekülhessenek a rabság láncáról,

legyen valamennyiük a terv részese.

Részese a szolgaságnak, az örök elnyomásnak,

az engedelmességnek, a nincstelenségnek,

s a hazug és értelmetlen felfogásnak.

Hamarosan beteljesedik mindez, bezárul a kör,

s nem lehet választás, nem lesz kegyelem,

a gyilkos kígyó mindenki életére tör.

Addig azonban néha-néha a szorításon enged,

hadd higgye az áldozat, hogy menekülhet,

ám nincs menekvés, halálig szenved.

A kígyó szorításában nem lesz kegyelem soha,

s ha a butaság foka ilyen mértékben terjed,

a remény csekély esélye is elszáll tova.

Egy boldogabb világban

Egy boldogabb világban nincsenek viták,

a megértés és szeretet természetes,

s nem fordulnak elő hibák.

Segítik egymást mindenben, miben lehet,

van öröm, őszinteség, van becsület,

és mindenki vidáman nevet.

Nem létezik gonosz, nem létezik ármány,

nincsen irigység, hazugság, álnokság,

s nincs olyan, hogy járvány.

Nincs harag, gyűlölet, bántás, vagy sértés,

s nem fordul elő kizsákmányolás sem,

a jóság nem is lehet kérdés.

Nincs zsarnokság, elnyomás, sötét háttér,

a gazdag, s a szegény szó ismeretlen,

a csodálat itt mindenkire ráfér.

Egy boldogabb világban tiszta az égbolt,

s az ember büszkén ember maradhat,

olyan, mint valaha rég volt.

Volt egykor egy állatfarm

Volt egykor egy állatfarm, rengeteg jószággal,

az ott lakók szépen éltek egymás mellett,

s tele voltak megértéssel, jósággal.

Szabadon jártak, keltek, s tette mind a dolgát,

bár néha kisebb veszekedések történtek,

de mind maga irányította a sorsát.

Mindőjüknek megvolt a területe és saját élete,

ahol élelmet kereshetett, párra találhatott,

s nyugodt lehetett a nappala, éjjele.

A farmon megéltek a disznók, kecskék, libák,

tyúkok, birkák, marhák, galambok, kacsák,

s biza béke honolt, róluk szólt a világ.

Egy napon a farm körüli erdőre árnyék vetült,

s a homálya belepte a környéket teljesen,

a fűben néhány kutya vígan elmerült.

Szinte nem is látszottak a szürke homályban,

a dolguk az állatok életének véget vetni,

és rendet rakni a farmnak a honában.

Ahová nem kellenek állatok, nem kell senki,

már a jelenlétükkel is rettegést keltettek,

és előlük nem menekülhet senki.

Zavart okoztak eme békés világban gyorsan,

s megfélemlítették a jámbor állatokat,

ugattak pánikot keltően, zordan.

Azok rémülten menekültek az óljaik mélyére,

dermedten teltek a perceik, óráik, napjaik,

s érezték, kiirtás vár udvaruk népére.

Az idő múltával azonban végre észhez tértek,

hisz sokkal többen vannak, nem kell félni,

s a kiirtásból bizony nem kértek.

Összefogtak, s felálltak csatarendbe serényen,

tehetségük, erejük és nagyságuk szerint,

küzdöttek igencsak keményen.

A kutyák elbuktak, s vérezve menekültek tova,

a szőrük kitépve, bordáik eltörve mind,

ide nem fognak visszajönni soha.

Volt egykor egy állatfarm, rengeteg jószággal,

ahol a bátorság és az igazság győzött,

azóta a környék tele van rózsákkal.

A szeretet ereje

A szeretet ereje hatalmas dolgokra képes,

amennyiben őszinte, s szívből jön,

a képessége azonban véges.

Lélek nélkül, érzelmek nélkül hatástalan,

biza rendkívül nagy szükség van rá,

amit elérhet, az határtalan.

Határtalan öröm, s szívből jövő ölelések,

szeretetteli szavak, kimondott álmok,

az egészből csak töredékek.

Összetarthat családokat és barátok sorát,

simogathat a nehézségek ideje alatt,

s eltüntetheti a fájdalom okát.

Cirógathatja a gyermekek piros kis arcát,

s megvigasztalhat fájdalom esetén,

tovább küzd, s vívja a harcát.

Harcát egy szebb jövőért, s jobb világért,

élhetőbb életért, békésebb napokért,

értelmes, megértőbb vitákért.

A szeretet ereje bizony kozmikus is lehet,

s akkor törhet fel igazán a mélyből,

mikor a szív igazából szeret.

Lélek nélküli világban

Lélek nélküli világban érdemes élni,

és állandó csak a borzalmaktól félni?

A félelembe és a rettegésbe fulladni,

mindenkit az őrület határára juttatni?

Elhagyni a régi álmokat és vágyakat,

s hagyni, hogy a létünkkel játszanak?

Megtagadni az önnön valónkat rútul,

amíg a hazugság a nyakunkba zúdul?

Lemondani a családunkról, bárkiről,

elhinni a szemfényvesztést bármiről?

Megadni magunkat a sötét halálnak,

s eltűrni, hogy a csipekbe bezárnak?

Elszenvedni a kísérleti állat szerepét,

és növelni a meggyilkoltak tömegét?

Magára hagyni a gyengéket, árvákat,

s megtölteni a koporsó nevű ládákat?

Tétlenül nézni a gyermekek halálát,

eltitkolva a szívre gyakorolt hatását?

Bezártan kushadni, a végzetre várva,

ostobán hinni, ez tán elmúlik, hátha?

Szembefordulni az érzelmek sorával,

és leszámolni a régi értelem korával?

Feladni mindent, amik csak vagyunk,

s a jövőre akad vajon, amit hagyunk?

Lélek nélküli világban nincs szeretet,

tett ez ellen bárki, bármilyen keveset?

Érzések nélkül csakis nullák lehetünk,

tényleg ez lenne, amit most tehetünk?

h	K	s	c	p	s	v
			1	2	3	4
5	6	7	8	9	10	11
12	13	14	15	16	17	18
19	20	21	22	23	24	25
26	27	28	29	30	31