Saját alkotásaim
Mindenkiért eljön majd egyszer a végzet hintaja,
egy fekete paripa húzza és színarany díszíti,
s jelzi, hogy kihunyt az illető csillaga.
Mikor megjelenik, magával hozza a végső békét,
a megnyugvást, s a gondoktól mentes létet,
és a végtelen soha véget nem érő végét.
Mindenkiért eljön egy napon, lehet az bármikor,
beszállni e hintóba muszáj, nincs menekvés,
az emberek lelke feleslegesen pánikol.
Ismét eltelt egy év, nem volt jó, sem szép,
rengeteg teherrel kellett megküzdeni,
s vért izzadtak az emberek, a nép.
Számtalan korlátozás, rettegés és félelem,
új, s még újabb adók, nyomorgatás,
a sötét erők praktikája végtelen.
Agymosás, hazugságok garmada, ámítás,
kilakoltatások és az üzletek bezárása,
a senkivé válás felé való csábítás.
Kilátástalanság, bizonytalanság, s végzet,
számtalan szándékos, felesleges halál,
a becsület igen sokaknál elvérzett.
Még azonban él az élet csírája, a remény,
és soha nem szabad feladni semmit,
legyen a sors bármilyen kemény.
Szeretet nélkül azonban nem marad esély,
tiszta szív szükséges, egymás segítése,
hisz folyamatosan fennáll a veszély.
Ismét eltelt egy év, eztán nehezebb jöhet,
összefogás nélkül nincsen menekvés,
ám minden rosszat egy jó követ.
Mikor jön értünk a halál, bizony nagyon félünk,
holott az élet kemény, kegyetlen és gonosz,
s rádöbbenünk, hogy nem is éltünk.
Szemfényvesztés, hazugság, áltatás volt minden,
az ember ostobán hitt a hazugok szavában,
s állította, hogy ilyen bizony nincsen.
Még akkor is hitetlenkedve a tükör előtt bámult,
mikor új és még újabb terhekkel sújtották,
s mindebbe a lelke is nagyon belefásult.
Nem tudta, s nem akarta megérteni, nem számít,
nem tényező ebben a sötét, komor világban,
és az ellenségei sokasága soha nem tágít.
Mikor jön értünk a halál, elhozza az örök békét,
a végleges nyugalmat, az idők végtelenjét,
s valamennyi átélt borzalomnak a végét.
Nincs idő, hallani oly sokszor a nap folyamán,
számtalan a panasz, a sirám, s a fájdalom,
mégis tömegek ülnek a végzet vonatán.
Ülnek és várnak, nem értik, mi, miért történik,
a szemük előtt zajlanak a dolgok nyíltan,
s fölöttük a sötétség vihara örvénylik.
Az értelem és az életösztön koldusként remeg,
házatlan, s hazátlan senkivé lettek téve,
s mindkettőjük a félelemtől beteg.
Nincs idő semmire, ezt mondogatják, s hiszik,
és ezen okból kifolyólag várnak a csodára,
azután ámulnak, hogy sokra nem viszik.
Mindenki a saját sorsának legfőbb gyilkosa,
öntudatlanul árthat a legszebb álmainak,
s ezáltal a rosszakaróinak a cinkosa.
Kiadja magát mások akaratának, kényének,
és elárulja önnön legtitkosabb vágyait,
pofont adva a legbensőbb énjének.
Nem érti a mérgező szavak valódi lényegét,
rettegve néz a lelke érzékeny mélyére,
és elősegíti a vesztét, a végzetét.
Mosollyal leplezi a zavarát, s a gyengeségét,
nem ismeri el a benne lakó szenvedélyt,
s mindenkor tagadja a szenvedését.
Mindenki a csodát reméli, ám nem tesz érte,
s hiába cirógatja meg a remény szellője,
ha úgy érzi végül, nem ezt kérte.
Szeretetre volna szüksége ennek a világnak,
s valamennyi embernek ezen a Földön,
ideje lenne véget vetni a hibáknak.
Minden hibának, s minden rossznak végleg,
haragnak, viszálynak, izzó gyűlöletnek,
és békét hozni az összes népnek.
Szeretetre volna szüksége minden léleknek,
s az összes érző lénynek, amely létezik,
útját kell állni a kitervelt végzetnek.
Mindenki ideje lejár, de nem mindegy mikor,
s nem mindegy, hogy természetes úton-e,
ahogyan az sem, a lelkünkbe ki tipor.
Nem mindegy miként éltünk, s miket tettünk,
és az sem, hogyan emlékeznek majd reánk,
kik voltunk, mielőtt örökre elmentünk.
Mindenki ideje lejár, s tovaszállnak a percek,
a végtelen örvénye végleg magával ragad,
s elindulnak az ismeretlenbe a lelkek.
A Halál szeretettel vár mindannyiunkra a birtokán,
s miközben folyvást feni a legjobb kaszáját,
az érzése irántunk látszik a fintorán.
A kapujában közli velünk, hogy nála biztos a béke,
nincs többé semmilyen probléma, gond, baj,
s örül, hogy eljutottunk hozzá végre.
Eztán nem gyötör minket tovább semmiféle bánat,
nem kínozhat betegség, járvány, s fájdalom,
és minden adósság semmissé válhat.
Nem dönthet nyomorba senkit, semmiféle gonosz,
nem tiporja el álmainkat a gyilkos hatalom,
s az érzelmi zűrzavar sebeket nem okoz.
Nem fenyegethet soha már a kilakoltatás veszélye,
és nem gyötörhetnek az izzasztó rémálmok,
nem játszhat velünk a sorsnak szeszélye.
A Halál szeretettel vár, s mindőnket a keblére ölel,
az árnya ott lebegett mindig a fejünk felett,
távolinak hittük, pedig itt volt, közel.
Elmebajos világ az, amelyben most élünk,
s amelyben úgy rettegünk, szenvedünk,
és amibe belehal az igazi énünk.
Amelyben a jót üldözik, s a hitvány feszít,
a becsületes elvérzik, az aljas dicsőül,
és a tisztességes mindent elveszít.
Az emberség ritka, mint Holdon a levegő,
a gonosz gyűlölete ellenünk hatalmas,
s hamar megtelik minden temető.
Az emberek megosztottak, s kínzó a jövő,
családok bomlanak szét, vesznek össze,
és pusztul a sok mérget nyelő.
A barátságok felbomlanak, a szerelem fáj,
a nehézségek elpusztítják az értelmet,
s az emberi faj olyan, mint a nyáj.
Elmebajos világ, gyorsan közelgő végzet,
önmagunk és szabadságunk feladása,
csak felgyorsítja a sötét véget.
Egy olyan világban élni micsoda élmény,
amelyben semmit nem szabad soha,
s nem kell a rabsághoz kérvény.
Melyben nincs szabadság és nincsen jog,
az elnyomás, az eltiprás természetes,
s a kiirtásunkhoz nem is kell ok.
Hol az elbutítás mértéke a csillagokig ér,
és ahol nincs egyetlen emberfia sem,
aki gyilkosaitól kegyelmet kér.
Melyben a szeretet szitokszónak számít,
az ölelésről nem is tudják, hogy mi,
s az elmebajtól senki nem tágít.
Miben a becsület és a tisztesség fantázia,
a segítőszándék biz kifejezetten horror,
s tilos bárkinek az eszét használnia.
A gondolkodás alapvetően rémisztő bűn,
az összetartás hihetetlenül megvetendő,
és a létezés, na az az igazi főbűn.
Egy olyan világban, melyben nincs lélek,
s nincs vidámság, öröm, sem szerelem,
az emberiség leköszönhet, ím végleg.
