végzet Archívum - 18 / 26 oldal

A végzet felé hajtva

A végzet felé hajtva szaladnak a kafferbivalyok,

folyton üldözi őket egy nagy oroszlánfalka,

s a napjaik majdnem ugyanolyanok.

Legelnek, élelmet keresnek, majd inni indulnak,

vándorolnak a nap legnagyobb részében,

s pihenés után nehezen mozdulnak.

Együtt az erejük hatalmas, nehéz legyűrni őket,

közösen nekimennek bármely oroszlánnak,

s ilyenkor bizony mindig győznek.

Azonban, amikor üldözésük közben szétválnak,

elvesztik a közösségben rejlő hihetetlen erőt,

s akkor a ragadozók zsákmányává válnak.

A végzet felé hajtva csak az összetartás segíthet,

és menekülés közben a bivalyok rájönnek,

egyedül mindegyikük csak veszíthet.

A levegőnket is elveszik

A levegőnket is elveszik, miután mindent elvettek,

a szabadság, a jog, s a lehetőség már nem létezik,

a sötétség homályában valamennyien elvesztek.

Le kell mondani mindenről, ami valaha érték volt,

meg kell tagadni az értelmet, a szeretetet, s a jót,

eddig az élet nem a rosszról, gonoszról szólt.

Ezután azonban minden más lesz, sokkal rosszabb,

olyan, amit felfogni is képtelen egy szabad elme,

s az alkonyat a szokásosnál sokkal hosszabb.

A Nap sem ragyog oly büszkén, mint annak idején,

s égető sugarait mások irányítják terveik szerint,

ahogyan kifognak a télnek is a rideg hidegén.

A levegőnket is elveszik, amennyiben ezt hagyjuk,

s ha csupán tétlenül várunk valamiféle csodára,

akkor a végzetünket biztosan meg is kapjuk.

Egyszer véget ér az út

Egyszer véget ér az út, az életünknek az útja,

ám a vég előtt számot kell majd adnunk,

s felsejlik bennünk önmagunk múltja.

A múlt, melyben volt öröm, bánat, s szeretet,

voltak vágyak, álmok, izzó szerelmek,

s a sors osztott ki minden szerepet.

Akadtak nehéz napok, nagyon keserű percek,

ugyanakkor boldog pillanatok adtak erőt,

és sokszor nem alakultak jól a tervek.

Kemény próbák, igazi barátságok, remények,

elhibázott döntések, beteges időszakok,

s olykor harag, máskor szeszélyek.

Egyszer véget ér az út és eltávozunk messze,

csatlakozunk majd megannyi elődünkhöz,

miután leszáll reánk, az örök éj leple.

Előlem nincs menekvés

Előlem nincs menekvés, bármit is tegyél,

elfuthatsz, elbújhatsz, s ígérhetsz pénzt,

tudd, hogy a Halál sohasem henyél.

Ám ne aggódj, nálam megtalálod a békét,

soha, semmi nem fog többé fájni neked,

s így elkerülöd a gyilkos világvégét.

Megszabadulsz a fájdalmaktól, a bánattól,

mindenféle betegségtől és mérgezéstől,

s a téged megnyomorító államtól.

Nem gyötörnek többé adósságok, bankok,

nem hallod a bírálatokat, a gúnyolódást,

s elnémulnak örökre a bántó hangok.

Nem kell versenyezned mindenért azután,

s a szeretteid szívében örökké élni fogsz,

miután belépsz majd a végzet kapuján.

Előlem nincs menekvés, ne is próbálkozz,

és ha önként megadod magadat nekem,

nem lesz okod, hogy többé siránkozz.

Díszcsomagban tálalják elénk

Díszcsomagban tálalják elénk a sok mocskot,

s amíg nem bogozzuk ki a selyemzsinórt,

nem láthatjuk meg a rengeteg gondot.

A dobozban több kisebb doboz, bennük a vég,

a sötét jövő, s a jól megtervezett ármányok,

ott lapulnak már nagyon-nagyon rég.

Arra várnak csendben, hogy kijussanak végre,

s rászabadulhassanak majd az egész világra,

addig, míg az emberek nem térnek észre.

Díszcsomagban tálalják elénk biz a halálunk,

a feladók remegve várják a kicsomagolást,

s végünk is lesz, ha a sorba beállunk.

Érdemes ezen a világon élni?

Érdemes ezen a világon élni? Érdemes küzdeni?

Miért gyűlölnek minket annyira a gonoszok,

és miért akarnak a pokolra küldeni?

Miért törnek az életünkre különféle aljas módon,

milyen okból kifolyólag mérgeznek naponta,

s miért tiltják, hogy az igazság szóljon?

Miféle elképzelés szülte azt, hogy vesznünk kell,

és miért nem élhetünk békében, mint régen,

a lelkünk nyugalmat így miért nem lel?

Hogyan engedhetjük azt, hogy kiirtsanak végleg,

s miképpen tűrjük a családtagjaink halálát,

ennyire semmirevalók lettünk, tényleg?

Miképpen hathat reánk az irtózatos félelem árja,

hogyan retteghetünk ennyire a sötétségtől,

s marad valaki, aki mindezt nem bánja?

Miképpen fordíthattak egymás ellen bennünket,

miféle ármány által lettünk bábok és szolgák,

s miképpen irányíthatják minden tettünket?

Hogyan tagadhatja meg egy szülő a gyermekét,

s adhatja át ezeknek a hitvány gyilkosoknak,

ezzel is segítve a kipusztításunk kezdetét?

Érdemes ezen a világon élni? Ennyik volnánk?

Ahelyett, hogy a sötétség erőit legyőznénk,

s a hamvaikat a tengerbe szórnánk?

Készül a valótlanság hálója

Készül a valótlanság hálója, szövik a kövér pókok,

a hálójuk ezüstösen csillog a napfényben,

s megszégyenít minden drótot.

Erősebb, mint bármelyik acél és elszakítani nehéz,

magához vonzza a rovarok, bogarak tömegét,

s vége annak, amelyik ide benéz.

A pókok régóta dolgoznak rajta, s hamarosan kész,

ez lesz a gyilkos mesterművük, a végzet helye,

a rovarok népe számára maga a vész.

Készül a valótlanság hálója, mely nehezen szakad,

ám ha a túl sok áldozat súlya mégis széttépné,

a hálót készítők csapata éhen marad.

Hogy nem unják még?

Hogy nem unják még a birkák ugyanazt a rétet,

amelyet mindennap legelnek muszájból,

ez ellen, hogyhogy egy sem béget?

Reggeltől estig ugyanaz a fű, undorító, szálkás,

egyre többször forgatja fel a gyomraikat,

hiszen kemény, ízetlen és sárgás.

Nem csoda, hisz a füvet mérgekkel szórták tele,

csakis a juhok védelmében tették mindezt,

s nem véletlenül fáj mindőjük feje.

Egyre több hull el közülük, jerkék és bárányok,

ám e szerencsétlen állatok nem fogják fel,

hogy odalesznek a birka ábrándok.

Hogy nem unják még a levágásukat, a végüket,

a kényszerű akolba zárásukat minden este,

miért nem érzik veszélyben a létüket?

Közeledik

Közeledik a nagy tóban a halak végzete,

amelyben születtek, élték az életüket,

s melyről szólt igen sok népmese.

Ez idáig szépen növekedtek, s fejlődtek,

biztonságban voltak hosszú évekig,

lent, semmi elől el nem rejtőztek.

Mostanra azonban szemet vetettek rájuk,

kapzsi halászok a kifogásukra várnak,

egy halak nélküli tó lett az álmuk.

Közeledik a lehalászás, s a hálók készen,

nem lesz kegyelem semmiféle halnak,

írmagjuk sem marad a tavi térben.

Mielőtt végleg elmegyünk

Mielőtt végleg elmegyünk, elmerengünk a tetteinken,

feldereng előttünk a múlt, s a szép emlékek sora,

amelyek örök nyomot hagytak a lelkeinkben.

Felidéződnek a gyermekkor játékos évei, a vidámság,

mikor felhőtlenül lehetett játszani, gondok nélkül,

s még véletlenül sem bukkant fel a sivárság.

Jöttek az iskolás évek, majd átléptünk a felnőtt korba,

kezdtük belátni, hogy nem minden van aranyból,

mégis be kellett állni a hosszú, s tömött sorba.

Érzelmeink hullámvasútként emelkedtek, s zuhantak,

a hormonok működtek és elért minket a szerelem,

ahol egyszerűen nem maradt hely a tudatnak.

Telt-múlt az idő, s energiánkat lekötötte a sok munka,

kezdtünk már mindenbe belefáradni, elegünk lett,

ráébredtünk, ez lesz mindőnknek a jussa.

Mielőtt végleg elmegyünk, végigsimítjuk az arcunkat,

s néma könnycseppek indulnak hosszú útjukra,

miközben megvívjuk az utolsó harcunkat.

h	K	s	c	p	s	v
				1	2	3
4	5	6	7	8	9	10
11	12	13	14	15	16	17
18	19	20	21	22	23	24
25	26	27	28	29	30	31