Saját alkotásaim
Rövid az élet, mégis sokszor hosszúnak tűnhet,
és amikor a mindennapok terhe kegyetlen,
ezek az érzetek meg nem szűnnek.
Összemosódik a múlt, a jelen és a jövő ígérete,
az ember napjai a mocsárban fuldokolnak,
és felsejlik a sötét végzet kísértete.
Rövid az élet, s oly sok álom foszlik szerteszét,
a legtöbben megtörnek és fejet is hajtanak,
megtagadva a szabadság szellemét.
Mindennapi küzdelmek színesítik az életünket,
és nem hagynak egy nyugodt percet sem,
így örömmel fogadjuk a végzetünket.
Nincs is jobb, mint gondokkal terheltnek lenni,
folyton küszködni valamivel és valamiért,
s önmagunkért meg semmit sem tenni.
A pihenésre semmi szükségünk, az értelmetlen,
halálig dolgozni és tanulni, na az már igen,
csak ezt bevallani bizony kényelmetlen.
Mindennapi küzdelmek simogatják a lelkünket,
s miután megfosztatunk minden reménytől,
az dobja csak fel igazán a kedvünket.
Egy reménytelen világban, reményt adni igen nehéz,
s nagyon nehéz az összetört lelkek sebeit ápolni,
hiszen felfoghatatlan ami történik, az egész.
Tervezett gazdasági válság és gerjesztett háború dúl,
folyamatos a cselszövés, az intrika, az ármány,
s ez addig tart, amíg az emberiség belefúl.
Mindennap beszürkíti az eget a reánk kiszórt méreg,
s a természetesen kék ég így elveszíti a varázsát,
végleg kiégnek a reményhez vezető fények.
Egy reménytelen világban mindennap egy rémálom,
feszültséggel, félelemmel és rettegéssel telített,
s végül ott állunk, a halálba menő sétányon.
A megszokott világnak vége, nem térhet vissza,
nem engedik a sötétben rejtőzködő erők,
s ennek a levét minden ember issza.
Elpusztítják a történelmet, a kultúrát és a jövőt,
eltapossák az igazság, a méltóság érzését,
s táborba záratják a rengeteg szenvedőt.
Elveszik mindazt, ami emberré teszi az embert,
megtipornak minden felnőttet, gyermeket,
s rettegésbe fojtják az összes reggelt.
Megszüntetik a gyógyulás lehetőségét és jogát,
nem kellenek az idősek, hisz csak terhek,
s eltüntetik az aljas bűneik nyomát.
Hamarosan átadják a teljhatalmat a gonosznak,
s miközben Pilátusként mossák a kezeiket,
a hős elődök a sírjaikban forognak.
A megszokott világnak vége, ím értelem nélkül,
az emberiség nem tesz semmit önmagáért,
s ilyetén a remény is sírba száll végül.
Mindenki fölött eljár az idő, s mind elkopunk,
sem az elménk, sem a testünk nem a régi,
és biz lassacskán teljesen elfogyunk.
A teljesítményünk gyengül, a lelkünk kifárad,
nem tudunk gyorsan futni, mint egykor,
és a szánk már a beszédtől kiszárad.
Nem tudunk felugrani az asztalra páros lábbal,
nem ragyogunk, mint a fény a sötétben,
és nem birkózunk meg sok számmal.
A vágyaink még éltetnek, bár a szívünk fárad,
az érzéseinkben sokkal több a zűrzavar,
és az énünk eme helyzet ellen lázad.
A feledékenység többször látogat meg minket,
s minden alkalommal másként látjuk azt,
mennyire tudjuk teljesíteni a szintet.
Ugyanakkor mások ugyanazt várják el tőlünk,
ugyanazt, mint húsz, netán harminc éve,
s nem nézik, hogy mi is lett belőlünk.
Mindenki fölött ott függ a végzetnek kaszája,
s hiába nem hagytuk el fiatalon a világot,
utunk egyetlen helyre vezet, a halálba.
Született vesztes a Földön valamennyi ember,
hisz bármilyen ügyesen játsszon a sorssal,
a végén a halál karjaiból kiutat nem lel.
Hiába okos, bátor, idős, fiatal, nő, netán férfi,
s lehet akármilyen talpraesett, vagy ügyes,
egyiküknek sem sikerül örökké élni.
Lehet vidám, jólelkű, kedves, vagy szomorú,
segítőkész, mogorva, esetleg irtó gonosz,
a sírjukon ott díszeleg majd a koszorú.
Akár csóró, szegény, vagy iszonyúan gazdag,
s élhet az utcán, vagy hatalmas kastélyban,
végül majd mind a temetőben laknak.
Született vesztes mind, aki ezen a világon él,
s hiábavaló küzdeni, mert ebből nincs kiút,
hiába retteg ettől mindenki és hiába fél.
Bármikor eljöhet életünkben az utolsó pillanat,
mindig is tudtuk és mégis nehéz elfogadni,
hogy létünk megszűnhet egy perc alatt.
Ám az is meglehet, hogy sokáig húzódik a vég,
s addig rengeteg szenvedésben lesz részünk,
a lelkünk hiába szeretne küzdeni még.
Bármilyen hosszúra is nyúljon az utunk odáig,
számtalan dolgot mulasztunk el időközben,
s bánni fogjuk, hogy tétováztunk sokáig.
Mennyi kimondatlan gondolat marad bennünk,
mennyi kihagyott szerelmet őriz a szívünk,
s hány ölelést, amit meg nem tettünk.
Bármikor eljöhet értünk a végtelennek a hajója,
amely békésen száll a csillagködök között,
s megmaradt álmaink ott válnak valóra.
Meddig tűrjük, hogy mások döntsenek helyettünk,
mások mondják meg, mikor, mit tehetünk,
s mások uralkodjanak felettünk?
Miért fogadjuk el, hogy tönkretegyék az életünket,
hogy eltiporják a szabadságunkat, jogainkat,
s előidézzék a kínzó végzetünket?
Hogyan hagyhatjuk azt, hogy elvegyék a javainkat,
s amíg sokszorosára növelik a bajainkat,
elnémítsák a józan szavainkat?
Hogy nézhetjük tétlenül, hogy állatként kezelnek,
tücsköt, bogarat és férget etetnek velünk,
míg a világra rácsokat szerelnek?
Milyen szülő az, aki a saját gyermekeit sem védi,
tétlenül hagyja, hogy kísérletezzenek rajtuk,
s eközben az igazságot azt kétli?
Meddig tűrjük, hogy a halálunkig igában tartanak,
félelmet és rettegést generálnak a számunkra,
míg ők otthon békésen alszanak?
Mit bizonyít a fájdalom? Azt hogy még élünk,
s azt, hogy továbbra is küzdenünk kell,
bármennyire szenvedünk és félünk.
Azt, hogy nem alhatunk békésen, s nyugodtan,
érezzük az élet súlyát az utolsó percig,
és nem bújhatunk el a zugokban.
Mit bizonyít a fájdalom? A sorsnak a nehezét,
a reánk váró terhek gyors növekedését,
míg megtaláljuk a végső út elejét.
A pusztítás lovasa keményen végzi a dolgát,
ahol feltűnik, ott lángba borul minden,
megkeserítve az emberek sorsát.
Nyomában jár a halál és az iszonyú rettegés,
égett tetemek jelzik, hogy merre haladt,
s nem maradt utána, csak szenvedés.
A pusztítás lovasa vágtat, nem fog megállni,
nem kímél és nem kegyelmez senkinek,
csak a szeretet tudja az útját lezárni.
