Saját alkotásaim
A Nap és a Hold, két jó testvér oly régóta,
folyamatosan keringenek az időben,
és soha nem voltak béklyóba.
Akadály nélkül járták és járják az útjukat,
s váltják egymást a szokások szerint,
nem megtagadva a múltjukat.
A Nap és a Hold örökké társak és barátok,
nem fáradnak el, s nem is pihennek,
nincsenek előttük határok.
Légbe szálló sóhajok kavarognak a széllel,
megannyi álmot és vágyat hordoznak,
s végül egyesülnek a fénnyel.
A fény útján haladnak a végtelen felé tova,
ahol már nincsenek akadályok előttük,
s ahonnan nincs visszaút, soha.
Légbe szálló sóhajok hangjait hordja a szél,
e hangokat csak érzékeny lélek hallja,
s amíg hallja, érzi, hogy még él.
Selymes szellők bársonyán fut a végtelen idő,
és eme puha úton viszi a múltat, a jelent,
s még számára is kérdéses a jövő.
A jövő, amelyet az igaz szeretet tehet szebbé,
és melyben az őszinteség a becsület társa,
s melyet a szív kovácsolhat eggyé.
A jövő, amelynek útja a galaxisok közé vezet,
ahol minden igaz ember békére találhat,
s amely begyógyít minden sebet.
Selymes szellők bársonyán suhannak a lelkek,
és a hosszú, kimerítő küzdelmeik után,
a felfoghatatlanban békére lelnek.
Az élet nem adja fel, újra és újra talpra áll,
s legyen bármekkora nyomás alatt is,
harcol, nem pedig a csodára vár.
Mint a mondabeli főnixmadár új életre kel,
s hiába pusztítják háborúk, vagy mérgek,
végezetül újfent és ismét csak nyer.
Az élet nem adja fel, sem most, sem soha,
s bármennyire is igyekszenek megtörni,
neki a végtelenben is marad nyoma.
A békesség szigetén nem létezik a harag,
nincs ármány, sem semmiféle rossz,
s az idő a végtelen felé halad.
Dúsak a mezők, kristálytiszták a patakok,
virágok illata tölti be az egész teret,
s e helyen nincsenek viharok.
A szeretet átjár minden pillanatot, percet,
a természet szépsége varázslatos itt,
s e helyen az élet csak nyerhet.
A békesség szigetén a napok nyugodtak,
bárányfelhők veszik körül a Napot,
s a fák az álmokról susognak.
Bármikor eljöhet életünkben az utolsó pillanat,
mindig is tudtuk és mégis nehéz elfogadni,
hogy létünk megszűnhet egy perc alatt.
Ám az is meglehet, hogy sokáig húzódik a vég,
s addig rengeteg szenvedésben lesz részünk,
a lelkünk hiába szeretne küzdeni még.
Bármilyen hosszúra is nyúljon az utunk odáig,
számtalan dolgot mulasztunk el időközben,
s bánni fogjuk, hogy tétováztunk sokáig.
Mennyi kimondatlan gondolat marad bennünk,
mennyi kihagyott szerelmet őriz a szívünk,
s hány ölelést, amit meg nem tettünk.
Bármikor eljöhet értünk a végtelennek a hajója,
amely békésen száll a csillagködök között,
s megmaradt álmaink ott válnak valóra.
Minden pillanat egy újabb lehetőséget kínál,
egy másik esélyt és valamiféle varázst,
a sors sokszor újabb táncra hív már.
Csak az emberen múlik, hogy mit is lép erre,
van-e bátorsága megragadni eme esélyt,
vagy maga sem tudja hova, merre.
Amit hagy örökre elsuhanni, azt bánni fogja,
amíg csak él, mindennap kínozza majd,
s ez a tudat a lelkét nagyon nyomja.
Minden pillanat a végtelen honában egyesül,
és ott pihennek meg a csillagok között,
miközben az útjuk végére pont kerül.
A Halál kapujában minden fájdalom véget ér,
nem lesz több probléma, gond és baj,
immár az örök nyugalom a cél.
Ott áll a kaszás, s megnyugtat, nem kell félni,
ezután megszűnik a szenvedés, a kín,
s a birodalmában jól lehet élni.
Elszáll valamennyi adósság, nincs több teher,
viszont megmarad a feltétlen szeretet,
s itt egy lélek, semmiért sem felel.
A Halál kapujában indul egy út a végtelenbe,
fel a csillagok közé, s az időtlen időkbe,
honnan vissza lehet nézni éjjelente.
Mindenkiért eljön majd egyszer a végzet hintaja,
egy fekete paripa húzza és színarany díszíti,
s jelzi, hogy kihunyt az illető csillaga.
Mikor megjelenik, magával hozza a végső békét,
a megnyugvást, s a gondoktól mentes létet,
és a végtelen soha véget nem érő végét.
Mindenkiért eljön egy napon, lehet az bármikor,
beszállni e hintóba muszáj, nincs menekvés,
az emberek lelke feleslegesen pánikol.
Mikor jön értünk a halál, bizony nagyon félünk,
holott az élet kemény, kegyetlen és gonosz,
s rádöbbenünk, hogy nem is éltünk.
Szemfényvesztés, hazugság, áltatás volt minden,
az ember ostobán hitt a hazugok szavában,
s állította, hogy ilyen bizony nincsen.
Még akkor is hitetlenkedve a tükör előtt bámult,
mikor új és még újabb terhekkel sújtották,
s mindebbe a lelke is nagyon belefásult.
Nem tudta, s nem akarta megérteni, nem számít,
nem tényező ebben a sötét, komor világban,
és az ellenségei sokasága soha nem tágít.
Mikor jön értünk a halál, elhozza az örök békét,
a végleges nyugalmat, az idők végtelenjét,
s valamennyi átélt borzalomnak a végét.
