Saját alkotásaim
Mindenki ideje lejár, de nem mindegy mikor,
s nem mindegy, hogy természetes úton-e,
ahogyan az sem, a lelkünkbe ki tipor.
Nem mindegy miként éltünk, s miket tettünk,
és az sem, hogyan emlékeznek majd reánk,
kik voltunk, mielőtt örökre elmentünk.
Mindenki ideje lejár, s tovaszállnak a percek,
a végtelen örvénye végleg magával ragad,
s elindulnak az ismeretlenbe a lelkek.
Annyi szép álom válik mostanság semmivé,
megfosztják az embereket mindenüktől,
s így könnyen válnak majd senkivé.
Szertefoszlanak a tervek, s az elképzelt élet,
hihetetlen keserűség szövi be a lelkeket,
a világ nem érhet ilyen gyászos véget.
Megannyi kapcsolat dől romba hihetetlenül,
s szerelmek sokaságát gyötrik a kétségek,
rengetegen állnak most tehetetlenül.
Bizonytalanná vált minden, s kínná az órák,
a percek elhamvadnak a pokol tüzében,
amíg a sötétségnek az útjait róják.
Annyi szép álom suhan a végtelen tengerén,
és tűnik el a mélységnek örvényei által,
nem segítve az emberek helyzetén.
A lelkek segélykiáltása néma és nem hallható,
legyen az bármily szenvedő, vagy keserves,
netán könyörgő, s vészesen jajgató.
Csupán az hallja meg ezen hangokat, aki érez,
aki önmaga is ugyanúgy látja a világ bajait,
s aki nem egy rálegyintéssel végez.
A lelkek segélykiáltása átjárja az időt, a teret,
elér egészen a csillagokig, a galaxisokig,
s az útja onnan a végtelenbe vezet.
Mind oda kerülünk, ahol nincs többé fájdalom,
nincs betegség, sem bánat, vagy szenvedés,
sem semmiféle, lelket romboló ártalom.
Azon a helyen örök béke honol és csend hallik,
néha madarak csivitelnek a bokrok között,
s a fűszálak rejtekén is élet zajlik.
A fák búsan bólogatnak a szomorú sírok fölött,
s hűs árnyékukkal védelmezik a hantok sorát,
innen bizony még senki meg nem szökött.
Mind oda kerülünk, honnan az irány a végtelen,
s éjjelente, mikor a csillagok mosolyognak,
mind, aki ezt látja, elfeledni képtelen.
A végtelen felé hajózva, a csillagok között,
az emberi lelkek nyugodtak és békések,
csak a rosszat hagyják maguk mögött.
Magukkal viszik azonban a szeretet erejét,
a boldog pillanatokat, a csodás álmokat,
s a dobogó szívük őszinte melegét.
A szeretteik emlékét, szavait, pajkosságát,
a gyermeki kacajt, a csilingelő nevetést,
és a kicsik mosolygó arcocskáját.
Az igaz öleléseket, s a barátságok emlékét,
a forró szerelmes perceket, a vágyakat,
és az összetartozás valós eszméjét.
A végtelen felé hajózva nem létezik bánat,
nincs többé fájdalom, sértődés, harag,
s minden lélek szabadon szállhat.
Milliárdnyi fűszál hajladozik a reggeli szélben,
s fürdik a harmatban, hogy frissebb legyen,
majd azután melegszik a napfényben.
Ez természetes, évezredek óta ez az élet rendje,
a folyamatosság, akár a változás, végtelen,
s a füvek susognak az éjszakai csendbe.
Mindőjük piciként kezdi és nagyként folytatja,
átéli az évszakokat, az időjárás szélsőségeit,
az idő kerekét nem mindig a jó forgatja.
Mostanság dübörög a talaj, igen rossz közeleg,
kiforgatják valamennyiüket az anyaföldből,
s kitépődnek az egészséges gyökerek.
Milliárdnyi fűszál az életéért reszket immáron,
s ha irtásuk ilyen bősz ütemben folytatódik,
emlékük sem fog maradni ezen a világon.
Milyen emlékeket hagyunk hátra, ha időnk lejár,
s miféle pillanatokat adunk át a végtelennek,
amikor az élet kapuja előttünk bezár?
Mennyi, de mennyi gondolat és tett válik köddé,
az érzéseink, az érzelmeink eltűnnek örökre,
s már nem is szerethetünk, soha többé.
Beteljesületlen marad annyi vágy, s annyi álom,
immár nem ölelhetjük át a szeretteinket sem,
és mindezt senkin nem kérhetjük számon.
Milyen emlékeket hagyunk hátra a végtelenben,
s mindaz, amiért valaha a szívünk dobogott,
a lelkeknek útján valóban mérhetetlen?
Leáldozóban a Nap ereje, az energiája kimerül,
igyekszik kitartani a végsőkig, amíg lehet,
és sajnos az nem biztos, hogy sikerül.
Leélte hosszú életét, számtalan bolygót éltetett,
fényessége elérte a galaxisok legmélyét is,
s a nagy világűrbe emlékeket égetett.
Nélküle semmi nem lehet ugyanaz, soha többé,
az emléke fennen ragyoghat a végtelenben,
s míg így lesz, nem válik majd köddé.
Leáldozóban a Nap ereje, azonban mégis kitart,
vöröslik a korongja, mint egy tüzes korona,
s a vége előtt okoz még néhány vihart.
Miközben az arcodat simogatják, hátul ássák a sírodat,
elhitetik, hogy megmentenek mindenféle rossztól,
ám valójában egyre inkább növelik a kínodat.
Meggyőznek, kizárólag a jó szándék vezérli csak őket,
segítenek a pénzügyi gyarapodásban, azt sugallják,
s eközben nyomorba taszítanak férfiakat, nőket.
Tesznek róla, hogy az egészség ne is létezhessen többé,
mérgekkel megbolygatják a természet ősi rendjét,
s minden, mit szerettél, gyorsan válik köddé.
Egyre csak hullanak a szeretteid és fogy a baráti köröd,
a gyermekedet megalázzák az óvodában, iskolában,
s ha szólsz, leordítanak, ehhez semmi közöd.
Halált vesznek a számodra a saját és a mások adójából,
mindezt kizárólagosan az élet védelme címszó alatt,
kik ezt teszik, nem bújnak elő a sötétség odújából.
Miközben az arcodat simogatják, beléd mártják a kést,
a lelked így válik eggyé a végtelen térrel, s idővel,
az élet filmjéből már nem látod az utolsó részt.
Az álmok útján bármi előfordulhat és történhet,
zöldellnek a fák, a bokrok, madarak dalolnak,
s itt nem érvényesek az emberi törvények.
Ragyogóan süt a Nap és beragyogja a kék eget,
a kristálytiszta patakok vizén sellők táncolnak,
itt minden élőlény boldog, szeret, s nevet.
Nagyok, s kicsik jól megférnek egymás mellett,
az állatok barátságosak, sőt beszélni is tudnak,
és megmutatja magát minden, ami rejtett.
Az álmok útján végtelen a fantázia és a remény,
bárki belebújhat bármilyen alakba, szerepbe,
itt nem létezik sem gazdag, sem szegény.
Létezik viszont igazságosság, s végtelen varázs,
az őszinte szeretet, az érző szív, a nyugalom,
és e helyen soha nem győzhet a kaszás.
