Saját alkotásaim
Mindenki vívja a saját harcait az életének útján,
legtöbbször keserves e harc, néha kevésbé,
ám senki nem változtathat a múltján.
Az embernek gyakorta önnönmagával van baja,
és ezeket a bajokat megoldani igen nehéz,
s nehezen csendesül el a lélek zaja.
Mindenki vívja a saját harcait, de sokszor hiába,
és mikor nem sikerül változtatni a sorson,
a fájdalom hangjai szállnak a világba.
Masszává gyúrva mindenki egyformává válik,
megszűnik a tehetséges, a rendkívüli, a jó,
és a sors a különlegessel is elbánik.
Örökre eltűnik a világból az érzelem, s a vágy,
a becsület, a szép álmok, az igazi szeretet,
és ami marad, az gusztustalan, lágy.
Masszává gyúrva az élet nem ér semmit, soha,
s ha az emberiség nem küzd mindez ellen,
nem mentheti meg semmiféle csoda.
Észre sem vesszük és már le is telt az életünk,
le vagyunk foglalva nagyon, folyamatosan,
s nem fogjuk fel, csak keveset élhetünk.
Kihasználnak minket, amíg csak járni tudunk,
és amikor már arra sem vagyunk képesek,
a legvégén talán kis levegőhöz jutunk.
Talán, hiszen addig még ki kellene húzni élve,
gyengén, betegesen, nem lesz épp könnyű,
és fájdalmas arccal nézünk fel az égre.
Fáradt szemeink a könnyek tavában fürdenek,
szép emlékeink megelevenednek utoljára,
s felénk szomorkás mosolyt küldenek.
Észre sem vesszük, amikor értünk jön a halál,
átöleli a vállunkat, megsimítja az arcunkat,
s a lelkünk szabad lesz, mint egy madár.
Egymást kézen fogva, könnyebb mindent túlélni,
elviselni a mindennapok terheit, ezt a világot,
s a félelmeken, a fájdalmakon túllépni.
Könnyebb megbirkózni a gondokkal, csalódással,
a veszteségek sorával, az igen nehéz sorssal,
és szembesülni a színtiszta valósággal.
Tisztább szívvel lehet szeretni, s őszintének lenni,
vidámabban megélni az élet számtalan percét,
és egy sikeresebb, boldogabb sorsért tenni.
Egymást kézen fogva, sokkal bátrabb is az ember,
nyugodtabb, meggondoltabb és segítőkészebb,
s ilyetén talán, emberibbé válhat egyszer.
Miután meghalunk, átjutunk egy jobb világba,
hol nincs többé fájdalom, örök béke honol,
és ahol a fény kapuja előttünk kitárva.
Ott együtt létezünk majd az idő végtelenjével,
s minden tettünk visszhangzik a galaxisban,
a lehetséges legapróbb részletességgel.
Miután meghalunk, a lelkünk önmagára talál,
és eggyé válik azzal a felfoghatatlan erővel,
amelyet nem riaszt soha többé a halál.
Nehéz beletörődni, hogy gyorsan telnek az évek,
és elhasználódik a test, megkopik az elme,
s mind elébe nézünk a sötét végnek.
A lélek, mi mindenki sajátja és egykor ragyogott,
fokozatosan megtörik a súlyos terhek alatt,
s elhagyja az utat, min eddig taposott.
Nehéz beletörődni, hogy így köszön el az ember,
néhai kinézete megváltozik, szinte eltorzul,
és kiutat eme helyzetből biza nem lel.
A régi, szebb idők, soha nem térnek vissza,
s hiába remélik az emberek oly nagyon,
a keserű poharat mindenki kiissza.
Hiába hiszik, hogy elszálltak a viharfelhők,
és velük eltávozott a kegyetlen vihar is,
nem lesznek többet bárányfelhők.
Nem fog ugyanúgy sütni a Nap a kék égen,
nem illatoznak a virágok a zöld réten,
s nem ragyog a Hold sem az éjben.
A régi, szebb idők, örökre letették a lantot,
és végleg elköszöntek ezen világtól,
hátrahagyva tömérdek sírhantot.
Amit elmulasztunk, soha többé nem tér vissza,
nem kaphatjuk meg újból azt az esélyt,
s hiába lángol fel újra a szikra.
Hiába reméljük, hogy eztán másként fog lenni,
és minden máshogyan alakul, sikeresen,
a végzet ellen igen nehéz tenni.
Amit elmulasztunk, befolyásolhatja a sorsunk,
felemelhet, vagy le is taszíthat a mélybe,
s többé nem lesz vele dolgunk.
Az élet, mint olyan, főleg szenvedések sokasága,
számtalan a tennivaló, a halálig tartó munka,
s az ember elsüllyed a napok mocsarába.
Oly sok a teher, hogy szörnyen nehéz azt cipelni,
gyakorta még levegőhöz jutni sem egyszerű,
s minden kis hibáért jól meg kell fizetni.
Bezzeg az öröm, a vidámság, a szeretet az kevés,
amint kevés a megértés, a becsület, a bizalom,
s csak ritkán hallható, hogy valami mesés.
Az élet sokak számára biz gyötrelem, kínok sora,
bekorlátozások tömege, szomorúság és bánat,
ám feladni nem szabad, semmikor, soha.
Túl sok jutott már a kínokból és a szenvedésből,
a megpróbáltatások sorából, a kizsigerelésből,
a félelemből, s a folytonos rettegésből.
Az emberek nyugalomra vágynak, s valami jóra,
igaz szeretetre, boldogságra és valódi örömre,
békére, egészségre, sok kedves szóra.
Túl sok jutott már a rosszból és elég volt belőle,
csupán mindenki szeretné élni a saját életét,
s minél később távozni az örök mezőkre.
