Saját alkotásaim
Szelek szárnyán közeleg a tavasz,
s a reménytelen remény kavarog,
hideg borzongatja a szívet, lelket,
a múlt, a jelen, s a jövő is zavarog.
Fagyos erők rejtőznek a mélyben,
alaktalan torzók a fényre vágynak,
le akarják dermeszteni a rügyeket,
s a természet elpusztítására várnak.
Szelek szárnyán terjeng a homály,
s mindenhova benéz gyilkos pora,
a Nap igen lassan gyűjti az erejét,
ám végül elűzi a fájó hideget tova.
A remény sugara száll a térben,
s bejárja a világ minden pontját,
igyekszik benézni az ablakokon,
s enyhíteni az emberek gondját.
Szeretne ismét valami jót tenni,
kellemes álmokat valóra váltani,
s ismét boldog perceket szerezni,
ám semmiképp, sohasem ártani.
Tovalibbenni a vágyak szárnyain,
s elhitetni, hogy biza szebb lehet,
felcsillantani egy igazabb esélyt,
ennél jobbat most nem igen tehet.
A remény sugara bejárja a teret,
s bearanyozza az érzelmek sorát,
megdobogtatva a rideg szíveket,
elfeledteti a nehézségek nyomát.
Az ébredező Remény még igen kába,
lassan nyitogatja a lecsukott szemeit,
nehézkesen, pislogva néz előre, hátra,
s keresni kezdi a felkelő Nap kegyeit.
Általa kíván megújulni és észhez térni,
s az emberek előtt felvállalni önmagát,
hisz oly régóta csak árnyék, nem más,
cserben hagyta a gyönyörű Föld anyát.
Az ébredező Remény gyűjti az erejét,
a lelke tiszta, s a szíve az igazakért él,
elégedett nem tud lenni, csakis akkor,
ha mindenki boldog és senki nem fél.
A sötét erők támadása teljes erővel zajlik,
s bármilyen eszközzel kiirtanák a világot,
folyamatosan ömlesztik gonosz leheletük,
ezzel rothadásra ítélik a sok szép virágot.
Mérget adatnának be valamennyi lénybe
és a pokolba taszítanák le örökre a fényt,
az álmuk egy tökéletes, s totális uralom,
s már nem is próbálják tagadni eme tényt.
A sötét erők támadása végzetesnek tűnhet,
megrettentik a fény lelkeinek a sokaságát,
ám ha a remény sugara nem hal ki végleg,
megállíthatja az aljas sötétség rohanását.
Szabadba csábít a napfény, s a levegő,
a természet páratlan szépsége nyugtat,
a sok szürke nap után igazi vágyálom,
ha az ember kint sétálhat, vagy futhat.
Egy kis időre visszahúzódik a gonosz,
s a sötét mocsarának a mélyére merül,
ám nem mond le gyilkos tervezeteiről,
programozottan kiírt, bármibe is kerül.
Megvásárol, hazudik, zsarol, fenyeget,
s mindenáron méregbe fojtja a világot,
számára minden lény állatias és selejt,
s ridegen eltiporja a legapróbb virágot.
Szabadba csábít a környezet, a szellő,
a sarjadzó rügyek, a szabadság vágya,
az öröm érzete, a szeretet, s a remény,
végre mindezek kelhetnének szárnyra.
Korlátok között telnek a napok,
s be vannak határolva a percek,
az élet egy látszólagos árnykép,
s a feszültség mindenhol serceg.
Korlátok a felszínen, s lent alul,
a szívben, a lélekben, az agyban,
az érdektelenség nagyon is tarol,
eltipor bárkit melegben, fagyban.
Nincs értelem, s nincs szánalom,
a becsület a szakadékban hever,
a gyávaság s a hazugság az urak,
s az aljasságok sora igazán lever.
Korlátok között igen nehéz élni,
ám nem lehetetlen kitörni onnan,
ideje ébredni és csatasorba állni,
a segítség jönni fog valahonnan.
Tologatott remény, a csapból is ez folyik
és a hazugságok árja soha el nem fogyik.
Bő vizű folyamként mossa az üres agyat
és betölti az összes helyet, amely szabad.
Márpedig ürességből van bizony bőven,
s kinek van, henceg is vele, igen bőszen.
Homályos tudatlanság, s birka tekintetek,
amelyek a sötétbe, a végzetbe tekintenek.
Tologatott remény, s korrupt, aljas világ,
eme tébolyról készülnek videók és diák.
Amíg a tiszta értelem nem talál magára,
nem lelhet gyógyírt a haldoklók szavára.
Tétlenül várni a csodára nagy hiba,
a tétleneket nem menti meg az ima.
Mindig másra számítani nem lehet,
ki nem tesz önmagáért az elveszett.
A remény is elhagy segítség nélkül
és bizony nehezen jön vissza végül.
Markát tartani a legbutább is tudja,
ám amíg vár, elnyeli a sötét bugyra.
Tétlenül várni a győzelemre bukás,
s így nem marad más, csak a futás.
Aki élni akar térjen magához végre
és ne csak félve nézzen fel az égre!
Pirkadat közeleg, a horizonton világosodik,
s a remény sugara felbukkan a látóhatáron,
az élet megpróbál ismételten magára találni,
s túllépni a sötét okozta megrázkódtatáson.
Pirkadat közeleg és ismét ébredőben a Nap,
a fénye még halovány, s álmatagon gyenge,
lassacskán be fogja világítani a földet, eget,
mielőtt véglegesen leszállna a zsarnoki este.
Rabságba taszítva élnek az emberek,
megfélemlítve élik a mindennapokat,
a sóhajok senkit meg nem mentenek,
mindenkinek vívnia kell a harcokat.
Összefogás nélkül ez nem sikerülhet,
nem gyúlhat remény a sötét honában,
egyszer talán a gonosz is kimerülhet,
ám addig sem lehet bízni a csodában.
A maszk a rabság jelképeként ragyog,
fojtogat, elhidegít, s közömbössé tesz,
nem számít, hogy hőség, netán fagyok,
az emberek lelkéből minden jót kivesz.
Jéggé válnak a szívek, s az öröm kihal,
eltávolodnak egymástól a régi barátok,
a szeretet gyáván, megfutamodva inal,
s egymás ellen fordulhatnak családok.
A terv szerint tönkremegy a gazdaság,
sokan elveszítik kis félretett pénzüket,
s csupán az elitnek járhat a gazdagság,
ők felsőbbrendűként szórják fényüket.
A Földön minden az övéké, így vélik,
az emberekre szükségük már nincsen,
sem isten, sem más haragját nem félik,
s nem osztoznak a töméntelen kincsen.
A bolygó rabságba taszítva nyomorog,
a sors változó, a kocka még fordulhat,
a szerencse újfent a világra mosolyog,
ha eljön a tömegek által várt fordulat.
